Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Aszongya: „Uram, ennek nem vót." Harmadik nap továbbmentek. Ott vettek egy ludat. Ászt késziccse el, hát a lábakat haggya meg, a többit mindent megehet. Hát a huszár az egyik combot megette. Kérdi a Jézus: „Hol van?" „Uram, ennek nem vuot." Hát rendbe van. Negyedik nap mennek tovább. Egy sereg lud vót kint hát az uccán. Az mind egylabon állt, minthát szokás, a ludak csinállak. A Péter egyet egyet aszongya: „huss!" A ludaknak mind két lábok lett. Hat talpraugrottak. „Nézd," aszongya, „pajtás, ennek mindnek két lába van." Egyet hunyorított, asztán mentek tovább. Mentek egészen egy városba. A várost elérték. Nem volt ház, amelliken nem lobogott a fekete ászló. Hát nagy gyász volt. Hát találkosztak egy középkorú emberrel. Kérdik, mi újság van itt a városban? Az illető ászt feleli: „Uram, a kirájunknak egyetlen fija volt. Az a ravatalon fekszik, meghalt. Hát ászt gyászoltuk." „Tuggya-e mit?" aszongya, „fordujjon meg, fusson a királhó, és mongya meg neki, hogy itt van a világ orvossá. Egy zsák aranyér föltámassza." Jézus monta. Hát az illető elfutott. Jelentette a királnak, hogy itt van a világ orvossá. Szivesen ád egy zsák aranyat, csak támassza föl a fiját. Hát el is mentek. Aszongya: „Fönséges királom, aggyon nekem egy bögre vizet, három hasáb fát." És ászt a bögre vizet fogta, bevitte hát a halottim és három hasábot letette a padlózatra. Meggyújtotta és a poharat rátette, vagy a bögrét. A magyar bögrének monggya. Fogta a bicskáját, e ekeszte a holttestet darabúnyi. Rátartotta arra vizre, a húst lehúszta, újra visszarakta, asztán ekezdett hát kereszteket csinyáni. A halott főket. Sokkal szebb ember lett belüle, mint valaha volt. A Péter, meg a huszár, Jézust meg a kúcsjukon mindig lestek, hogy miccsinál. A Péter, meg a huszár. Hun egyik, hun a másik lesett. „Na, mast mink is tudunk valamit." Aszongya a huszár. Hát jól van. Mekkapták a zsák aranyat. Hát a huszár köllötte cipenyi. Kiértek a városbú. Szép térség volt, gyöp. Aszongya a Jézus a Péternek: „Te, Péter," aszongya, „mér haggyuk észt a szegény embert itt kinlódni? Elosszuk, vigye mindegyik a magájét, ami hát jár." Letette a zsákot. „Boricsd ki," aszongya. Hát az kiburitotta a zsákbú. Jézus nekitérdet, ekeszte hát osztani. Három kupacot csinyált. Mikor a négy kupac egyenlő volt, hát az egyik, hát amit kiburitott, és hármat féretett. Mikor egyenlő volt, aszongya, hát aszongya: „Mast válasszatok." a Jézus. Aszongya a huszár: „Uram, hát a negyedik kije?" Aszongya: „A negyedik kupac azé," aszongya, „aki a két állatnak megette a szivét, meg a ludnak a lábát." Akkor egyet ugrott: „Uram, én ettem meg," aszongya. Megverte a mellit. „No, ha te etted meg," aszongya, „akkor a tijéd." Mer az szivbű monta, megbánta a bünejit. Hát ű két kupacot kapott. Hát asztán rakta bele a zsákba, mindegyik a magájét keszte. Hát a Jézus megszól lant. Aszongya: „Te, Péter, én az én részemet neki adom. Add te is neki, had legyen boldog," aszongya, „asztán had mennyen haza." Hát neki is attak. b) Hat mast mentek, mendegétek. A Jézus, meg a Péter. A huszár más iránt vett, hazafelé. Elért hát egy nagy kösségbe. Gyászba van a kösség. Ott is gyászba, mint a városba. „Mi újság van hát itt?" Hát egy bizonyosat mekkérdeszte. Aszongya: „Ennek és ennek a grófnak a lánya halt meg. Az van ravatalon." „Mennyen, jelenese, hogy itt van a világ orvossá," aszongya, „Egy zsák aranyér." A huszár monta. A Jézus, meg a Péter követték, de ugy, hogy nem látta a huszár ükét. Hát jó van. A zsák arannyá be is állított a grófim. Egy zsák aranyér, hát az is úgy csinyát, mint a Jézus. Egy bögre vizet kért, három hasáb fát. Ekeszte szegény lant ott darabuni. Hát a grófnak má soká tartott az üdő. Benyissa az ajtót. Hát mit lát ? Hogy a lánya darabokra van apritva. Elfogatta mingyá. „Vigyétek az akasztófára. Hát a szegény huszár az akasztófáhó kerűt. De ott má a Jézus és a Péter ugye előbb ott vótak. Hát előbb, mint föhúszták. Hát a Jézus fejér 221