Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

lovagolnak. „Forgószelet boszorkánszélnek mongyák. Aszongyák, a boszorkányok csinállak, de csak egy helbe forog az, máshol egyáltalán nem. A kocsikat is fedönti, meg a szénát mindenestül viszi föfele. Ojjan erősen forog, de csak nem sokáig. Rövid idő, osztán végez." (Phon. Arch. Nr. В 6432.) A forgószelet általában boszorkányszélnek nevezik, de megkülönböztetik azt, amelyik egy helyben forog és aztán szétoszlik, mint ahogy Bába Róza néni is mondta, és azt a forgószelet, amelyik sebesen forogva jön és tovább megy. Az ilyenben a boszorkányok utaznak, lovagolnak. Ezek a boszorkányok sohasem a helyiek, hanem amolyan ,átutazók", akik valami távoli községből egy gyülekezőhelyre igyekeznek. Frau Schmied Szalónakról még egy olyan forgószél-hiedelmet mondott el, amelyikben a két alak egybe folyik. Személyes élménye szerint a szélben levő boszorkányok anyját majdnem magukkal vitték és a gabonát, amit learattak, mind elvitték. („Kisködmön" 98. sz.) A 150. sz. szövegben már egyértelműen az utazó boszorkányt említik meg. Szántás közben a férfi beledobja a villát a forgószélbe. Később, amikor egyszer Máriacellbe ment, ott ismerte meg a villát és a kocsmáros szidta, hogy az ő lábába dobta bele. Még kimerítőbb választ kapunk a 177. sz. szövegből. Szintén a falutól távol valahol egy kocsmában eszik a férfi és a kocsmáros megismeri a villát. Megmondja, hogy az övé volt és a férfi dobta bele a forgószélbe. A kocsmáros kioktatja, hogy ne csináljanak ilyesmit, mert ha ideje lett volna, széttépte volna. Az elbeszélő még hozzáfűzte, hogy szokás szerint valamit mindig beledobnak és akkor megállítják. Ezek a történetek szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a boszorkánymulatság történetekkel, amelyeket külön csoportban tárgyaltunk. 198