Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

azok hozamát el is adták, de nem a házaló tojásfelvásárlóknak, hanem a falusi üzletben tojással fizettek és ez nappal történt. Őriszigetről és Alsóőrről hozok egy-egy példát annak bemutatására, hogy milyen azonosságot mutatnak azok a hiedelmek, amelyek nem a vallással függenek össze. A vallás szerepét azért említem meg, mert sok olyan jelenséget, amelyet a katolikus alsóőrieknél természetesnek tartottak, az evangélikus szigetieknél alig, vagy egyáltalán nem találtam meg, ugyanakkor a néhány ott levő katolikus család hiedelemvilágában megvoltak. Őriszigetről mondta Pullayné: „Se tojást nem adnak, se tejet este. Még vannak ollanok, hogy a tojást sötétbe nem jó odanni. Nem aggyá oda. Akkor szoktyák mondani, hogy a tojást mielőtt odaggyák, leteszik a földre. Mikor a fiszekru leszedik és mingyá odaggyák, odanni, asse szokták. Előbb leteszi. Akármire leraktyák. Előbb, édesanyám is, ha tejet adott valakinek, nem tudom én, miccsinat avve. Belenyút a tejbe, asztán a tüszhelen, ezekné a faházakná, asztán odakente az ujjáve." (Phon. Arch. Nr. В 6777.) Alsóőri adatunk részletesebb. „Úgy szokták mondani, este nem jó tojást kiannyi vagy elannyi, mer a tikok igen ekóborognak a tojássá. Nem tojnak a helükre, asztán ide-oda lepottyogálnak. Nem mennek akkor a físzekre tojni. Azér a régi öregek este nem is attak kü tojást, ha vót is. Vaj még köccsön. Sehogyanse. Még emlékszek rá, még öreganyám még asse soha. Meg akkor mikor valaki megakargya vennyi, a fészekrü nem szabad mingyá nekiannyi. Behozni így a kötényébe. Ráterítik, leteszik az asztarra és akkor mingyá adhassák tovább. De a konyhára vagy izére bevüszik. De leteszik, ollanformán, hogy az asztarú attak má ki. Nem mingyá a fészekm. Meg osztán a kiátót mindig. Mindig ászt is szoktyák, hogy egy kiátót szoknak hagyni. Kiátónak mongyák egy tojást. Hát egyet mondunk kijátónak, hogy több osztán gyün. Az utósót nem aggyák kü a házbú. Nem! Egyet hagynak ittbenn, szakajtóba, skatula, hát ahol. Mast is tarcsák, ajjé! Még azér észt tarcsák. Még tejet imáccságharangszó után csak nálunk szabad evünnyi. Más házná még mase. Na, mast má azér, de újfejős tehénné napnyugta után nemigen. Újföjős tehentű, ha először szoknak valakinek kiannyi tejet, hát úgy a hásztú, hát házaktú, ha van kuncsaft, hogy nekiannyi a tejet, hogy szoknak beletennyi ki szentőtvizet, meg osztán egy piciny sót. Hogy akkor ne vigyek e attul a marhátú a szerencsét." (Phon. Arch. Nr. В 6681/5.)