Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nyomták. És akkor volt olyan öreg, zsebbe való bicska, úgy mint a kétkrajcáros bugyiik voltak, azt szúrták bele az ajtóba. Az volt a védelem ellene. Vagy pedig ollót raktak oda. Ez még nem is olyan régen volt, a sógorasszonyom, mikor még a gyerekei kicsik voltak, mindig az ajtóba szúrta a bugylibicskát." (Phon. Arch. Nr. В 9624/2.) A megnyomás a születéstől kezdődően a keresztelőig veszélyeztette a gyereket és az egyházkelőig a gyerekágyas asszonyt. „Nem töröttek előbb az asszonynya. Nem úgy, mint máma. Hát úgy, hogyha megnyomta magát, vagy pedig hogyha. Azért csináták mindig áztat a zsidókeresztet oda, mer mindig monták, hogyha a melle mekkeményűt és a teje meg nem jön meg, hogy akkor a trúd megnyomta. A gyerekeknek is foment a mellük. Sok gyermeknek. Úgy ojjan dagatt mellük lett. Azér mentek előbb mingyá is az asszonyok, ha leheccséges volt, ménné előbb az egyhászhó. Az egyhászhó mentek. Meg, hát mondom, mindig asztat a zsidókeresztet láttam. Ha odamentek, akkor má semmi baj se, ha csak úgy nem, hogy az ember megfázott, de ugye má hatalma nem vót. Az első út volt az egyház. Nem beszetek bizony senkivel. Csak a komaasszony, meg a bábaaszszony. Azok kísérték, mellette mentek és a gyereket szinte evitték. Nem beszetek, mentek egész nyugottan az egyhászhó. És azután ha megvót nekik az úttyuk, akkor nem vót hatalma." (Phon. Arch. Nr. В 6800.) Az egyes hiedelemtípusokban annyi belekeveredett elemet találunk, amelyek lényegében más főtípushoz tartoznak, hogy egy tájon belül is csak szinte erőszakos szétválasztással lehet az anyagot csoportosítani. Ez főleg az elbeszélésszerű megnyomási történetekben mutatkozik meg igen erősen, de általában az egész boszorkányhitre is vonatkozik. A megnyomás-történetekben az anya legtöbbször egyedül van otthon, nincsen senki segítsége. Ha férjének elmondja, az vagy nem hiszi, vagy képtelen segíteni. Legtöbbre jellemző, hogy a megnyomás leírása után mindig egy tanácsot adnak arra vonatkozólag, mit kell ellene védekezésként csinálni. így a 163. sz. elbeszélésben a következő beosztást találjuk. Az asszonyt megnyomják. Elmondja férjének, aki nem hiszi el, mert ilyesmi nincsen. Ezután következik a védekezésről szóló tanács, miszerint a „fejvánkost" le kell húzni, és az ajtóhoz dobni, akkor a nyomó meg van kötve, nem tud kimenni. A „Kisködmön" 65. számú szövegében a megnyomás után ismét a tanácsadás, miszerint ott, ahol a nyomást érzi, verje nyírfaággal és páratlanul számoljon: 1-3 - 1-3. Ahogy veri, az szikrázik. Annak ellenére, hogy egyöntetűen hangoztatta mindenki, hogy a megnyomót, a trúdot, nem lehet látni, az elbeszélésekben gyakran megjelenik a fekete macska, amelyik az ablakon keresztül jön be. Amikor az elment, elmúlt a nyomás. Ebben a történetben ezt lidércnyomásnak nevezték, ami a legöregebbek véleménye szerint korábban, azaz a múlt század végén, még a megnyomás általános megjelölése volt. (104. sz.) Ugyanez ismétlődik meg a 181. sz. élményben is, ahol a megnyomó szintén macska formájában ül az asszony mellére. Utolsó elbeszélésünk, amelyik Alsóőrről származik, a legrészletesebb és világosan mutatja, hogyan keverednek a megnyomás és a megigézés elemei egymással. Ismét csak leírják a tényt, a megnyomást, amelyet a védekezési tanács követ. A „szárogatóra", azaz az ágy és a kemence között levő szárítórúdra akasz155