Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

félelemben élő emberben mindig újabb és újabb formában támad fel. A szülésznő ezt vagy hitte, vagy nem, de jelen volt, hallotta és kénytelen volt e hithez igazítani mestersége űzését, de ugyanakkor arról is hallgatni, amit hallott. Ő tudott minden asszonyról mindent, azok róla, a kényszerből hallgatóról, alig valamit. A személyi titkok birtokosától függőitek, bíztak benne, de egyúttal féltek is tőle; hatalma volt fölöttük. Nem kívánták házukba, de ha baj volt, hozzá menekültek. Ezért állt minden bába boszorkányos hírben. A kórházban való szülés általánossá válásakor ma ott van a kórházi bába, de ő már nem a hiedelemvilág falusi bábaasszonya. Megmaradt ugyan a belevetett bizalom, de hiányzik az a hitbeli kapcsolat, ami a faluban megvolt. A szülést egy olyan fogalomnak tekintették, ami természetes. „Ha benn van, ki kel gyönni", mondta egyik alsóőri adatközlőm. Igen ám, de ami kijött, az új élet, azért a szülő volt felelős és a kettőt nemcsak biológiai szálak kötötték egymással össze. A megszületés pillanatától kezdve a testből fakadt testre ezernyi veszély nehezült. Ezek többsége a hiedelemvilág embert megrontó erejével függött össze, avval, ami láthatatlanul jelentkezett és rontotta meg a gyereket vagy anyját. Az ellene való védekezési módszerekben nem találtam a háromnyelvű tájon belül nyelvi, vagy ha valaki úgy akarja érteni, nemzetiségi különbségeket. Nem volt horvát, német vagy magyar anya, csak anya! „A szülésnél igen kellett vigyázni, hogy a boszorkányok a gyereket el ne varázsolják. Az ajtóra zsidókeresztet húztak, mert ha a trúd rájött, úgy kiszívta az anya mellét, hogy a gyereknek már semmi sem maradt. Hát ilyenkor a ház előtt egy zsidókeresztet rajzoltak, a gyereknek a párnája alá egy imakönyvet tettek, hogy amikor a boszorkány jön, ne boszorkányozhassa meg. Három héttel a szülés után elment (az anya) a templomba egyházkelőre. Az alsóruhát fordítva kellett rávenni, hogy senki se babonázhassa meg." (Wolfau, német nyelven elmondva.) Ugyancsak itt mondták el, hogy „Itt olyan vörös csíkokat húztak bele a lepedőbe. És ha az asszony hát otthon szült, akkor olyan mennyezetes ágyat csináltak neki, bojtokkal. Mert a régi öregeknél senki sem jöhetett oda az újszülötthöz. Ez még úgy húsz évvel ezelőtt így volt. Nyolc napig senki idegen nem jöhetett az újszülött gyerekhez oda. A gyerekágyas három hétig (így maradt,) mert másképp a kígyók kijöttek volna a patakból. Anyám engem nem engedett fölkelni." (Wolfau.) Szinte ugyanezt mondta el személyes élményeként az egyik alsóőri asszony, akit ugyancsak „befirhangoltak" és olvasót tettek a párnája alá. (173/b. sz.) A megszületés és a keresztelő közötti időben a kicsi gyereknek minden árthatott, a szemmel verés éppen úgy, mint az eldicsérés. „Amikor az ember először látja, fogja meg az orrát, akkor nem dicséri el. Hát csak úgy fogja meg a gyerek orrát és akkor mondja: Hogy el ne kiáltsam! Nőjj nagyra!" (Rotenturm, Frau Leitner.) Ezt Alsóőrön és Szigeten is be kellett tartani és itt éppen úgy, mint a szomszédos más nyelvű falvakban, a kereszteletlen gyerek nevét a szobán kívül nem volt szabad kimondani, de ott is csak csukott ajtónál. Korábban még ott is csak (a keresztbe húzott) mestergerenda és az utcai ablakok között. Az újszülöttet a lehető legrövidebb időn belül megkereszteltették. A keresztanya és a bába vitték el a templomba, akik az úton odafelé senkivel sem beszéltek addig, míg be nem léptek a templomajtón. Mindenki tudta, hogy ez a rend és még ellenségeskedésből sem kérdezte volna senkise őket. Hazafelé viszont hosz147