Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

5. ÖRDÖNGÖSÖK Az elmesélt szövegek egy része olyan személyekre vonatkozik, akiknek ördögei voltak, az ördöggel cimboráltak, avagy könnyelműségből akaratuk ellenére, az ördög hatalma alá kerülve hajtottak egy bizonyos feladatot végre. Az erre vonatkozó történetek többségét a majorokban találtam. A parasztfalvak lakóinál ez a hiedelem nem általános és az elbeszélésanyagban csak ritkán tűnik fel. Itt a garabonciás diák története helyettesíti az ördöngösöket és tetteik a viharhozás vagy elhárítás mellett, a megrontott állat javítására korlátozódnak. Alsóőrön boszorkányosnak nevezték azt a vándorlegényt, aki nem volt garabonciás, akinek viszont egy tarisznyája volt és amikor mondták neki, hogy a tehén véres tejet ad, addig ütötte tarisznyáját, amíg a boszorkány oda nem szaladt és kérte, hagyja abba a verést (112. sz.). Ez az eljárás az ördöngös tarisznyája nélkül is általánosan ismert és csak azért tekintik ördöngösségnek, mert a tarisznyában van a hatalma, vannak az ördögei. A csajtai majorból származó elbeszélésben is az apa állandóan magánál tartja tarisznyáját és senkinek sem engedi meg, hogy belenézzen. Avval ront és gyógyít és „ha én ászt leadom, akkor az én életemnek is vége van." Ez a tarisznya le volt egy lakattal zárva. („Kisködmön" 2. sz.) Legendaszerű történetté vált az az elbeszélés, amelyben az öregembernek ördögei vannak, ezeket lyukas botjában tartja zárva. Ezek az ördögök az ő szolgái voltak, és az állatokat terelték. Az ő segítségükkel tudott rontani és javítani. Végül mégiscsak meg akart tőlük szabadulni, de ördögei mindig visszakerültek hozzá. Amikor a paptól tanácsot kért, azt mondta neki, hogy zarándokoljon Máriazellbe és bizonyos imádságok elmondása után ördögei elhagyják, de Belzebub élete végéig veszélyezteti. („Kisködmön" 14. sz.) Ugyancsak a csajtai majorban meséltek el egy történetet a gyűjtésünk idején még élő nyugdíjas kanászról, amelyben kutyáját, botját és tarisznyáját kondája mellett hagyta és nyugodtan ülhetett a kocsmában, nyája együttmaradt. „Babonás, boszorkányos" embernek mondták. („Kisködmön" 63. sz.) A major ördöngősei nem tartoztak a paraszti életformához már foglalkozásuk szerint sem. A parasztfalvakban legfeljebb csak olyan fogadott csordás élt, aki reggel kihajtotta a jószágot és este hazaengedte. Ez ugyan állat gyógyító is volt, de nem hiedelemre alapozva segített, hanem érvágással vagy más racionalizmusra épített tudással. A babonás pásztort a falu elkergette. A parasztfalvakban, Burgenland északi részén, volt ugyan lótenyésztés, de a boszorkányos csikóst itt is csak a majorokból ismerjük. Itt történt meg az is, hogy az elbeszélő öregapjának, aki a Hanság-majorban volt csikós, éjjelenként, tizenkét óra tájban olyan ló jelent meg, amelyiknek nem volt állkapcsa. Ez a ló szétkergette a nyájat. Ezt a kísértetet megfogták a legények és így lett vége ártásának. („Kisködmön" 137. sz.) Ugyancsak a csajtai majorból származik, az a boszorkánymesternél már 129