Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

is.. A családok, rokonságok, szomszédságok, a szerek közötti feszültség menti meg a közösséget a belső törésekhez vezető konfliktusoktól. Probléma nélküli falutár­sadalom nem létezett sohasem, sem itt, sem máshol. Nem az egyes személyek ér­dekei, hanem a „MI" közösség holnapja biztosításának szükségessége írta elő, hogy a belső ellentéteket az együttélők, az egymástól függők közösen, nyilváno­san oldják meg. A falu kultúráját, de minden más közösségét is, nemcsak a „megoldási készség", hanem a „megoldási képesség" jelentette. Aki nem tudott a közösséget érintő problémákkal megbirkózni, akinek nem volt meg a megol­dási készsége és ezen keresztül a „mi" megoldási képességét gyöngítette, kényte­len volt a közösségből kiválni. A falu társadalma, minden látszólagos jel ellenére is, egy zárt szellemi és anyagi együttest jelentett. Ez a zárt szellemi és anyagi együttes azonban sohasem volt mereven megszilárdult, hanem a „mi" érdekei szerint állandóan változott. Ez nem zárja ki a személyiségek létezését. Az állandó, mindig megismétlődő bel­ső harcok akarva, akaratlan próbára tették az egyes személyeket és kényszerítet­tek mindenkit, hogy személyes képességét kifejlessze. Mindenkinek meg kellett találnia személyes útját. Ha ez az út a többség számára nem volt járható, nem volt a falu holnapja érdekében használható, a közösség és az egyes személyiség között nem feszültség, hanem konfliktus lépett fel és végül is mindig a faluegyüt­tes maradt a győztes. A hagyományos kultúra egyik jellemzője éppen az a tény, hogy sohasem egy konzumáló, hanem, az adott lehetőségeken belül, közösen al­kotó egységhez tartozott. Ebbe a belső rendbe mindenki belenőtt. Aki pedig kívülről jött be, az vagy alkalmazkodott ehhez, azaz a belső íratlan törvények szerint élt, vagy konflik­tusba került önmagával szemben is. Ugyanez történt akkor is, ha valaki a faluból kiválva egy más közösség íratlan törvényeit vette át és ezeket egy esetleges vissza­térés után nem adta fel. Ebből fakadtak Hajnalné konfliktusai. Hasonló történt a hajdani kisfiúból legénnyé felserjedt fiúval is, aki ugyan fizikailag és érzelmei szerint a faluhoz tartozott, de az általános iskola befejezé­se után szellemileg nem élt bent. Amikor falubeli kedvesével megszakította kap­csolatait, nem volt bátorsága az okot közölni, hanem, önmagában ostoba tréfá­nak gondolva, olyan kifogást hozott, amelyik az asszonyközösség akkori hiede­lemvilágát súlyosan érintette. Az ő személyes kultúrájában az már nem játszott szerepet, ami ekkor még a falu kultúrájának szerves részét képezte, egy, az akkori faluökológia egyik fontos faktora volt. A közösség tagjai számára ezeknek a hiedelmeknek egy része szorosan hoz­zátartozott a termeléshez. Mások különböző változásoktól kiszorítva legfeljebb a kihaló korosztályoknál éltek, avagy hordozói kihaltak és használatuk létalapja, gazdasági, társadalmi és szellemi okokból kifolyólag már korábban megsemmi­sült, eltűntek vagy átmentek az elbeszélésanyagba, azaz hiedelemmondák lettek. A hiedelemjelenség, amelyik él, amelyik betölt egy funkciót, a termelés aktív ré­szese, és ha az emberi élettel, az állattenyésztéssel vagy az erkölcsi törvényekkel függ össze, végső soron a jövő érdekében hitt és gyakorolt cselekmény. Ha valaki ezeket csak mint, egyes jelenségeket, azaz az adott életformától, a meglevő viszo­nyoktól elszakított hiedelemanyagként vizsgálja és a funkció aktivitását nem rög­zíti, egyoldalú és történetietlen eredményekhez jut.

Next

/
Oldalképek
Tartalom