Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

megölni. A falu legtöbb asszonyával, miután „gyanússá vált", konfliktusba került. Hamarosan a férfiak is kezdtek kitérni előle, a gyerekek pedig nemcsak hogy csúfolni kezdték, hanem döglött macskát és piszkot dobáltak be kertjébe. így aztán érthető, hogy az idős asszony később nappal alig hagyta el otthonát és csak kora reggel, illetve estefelé ment ki, de nem az utcára, hanem a kertek mögött a mezőre, a patakpartra. Ott sétált, vadvirágot szedett, vadsóskát gyűjtött a napnak annak a szakaszában, amikor harmat volt. És méghozzá feketében ! Ez az asszonyok számára nemcsak elképzelhetetlen volt, hanem bizonyság is, hogy boszorkány, mert „harmatot gyűjtött", amivel „baszorkányozni" tudott. Szoknyáját „vagdalta ide-oda". Senki sem akart arra gondolni, hogy ő a harmatos helyeken szoknyáját megemelte, hogy az ne legyen nedves. Hajnalnét a közösség kitaszította, megszakadtak kapcsolatai. Hamarosan néhány rokonán és egy-két családot kivéve senki sem beszélt vele, senki sem látta szívesen házában avagy háza körül. A hazatérés és a kizárás között évek teltek el, amelyek folyamán a Hajnalné boszorkányságába vetett hit újabb és újabb bizonysággal gazdagodva mindig erősebb lett és mint állandó beszédtárgy gyűlöletbe ment át, amely a félelmen alapult. A nyílt üldözés, a teljes megvetés akkor vált általánossá, amikor egy hajdani barátnő fiúunokája mit sem gondolva újabb asszonybeszédre adott okot. Ez az ok lényegében nem volt más, mint csak az, hogy egy, az öregek hiedelemvilágát lebecsülő fiatalember az anyai zaklatás elől annak boszorkányhitét kihasználva tért ki. Ebből alakult ki Hajnalné és a falu asszonyai közötti feszültség legmagasabb fokán az a konfliktus, amely az önygyilkossághoz vezetett. A kezdet és a befejezés között mintegy tíz év telt el. Amikor Hajnalné szülőfalujába hazatért, természetesen minden hajdani barátnője szívesen látta a „városi asszonyt". Ő is szorgalmasan ápolta a feléledő kapcsolatokat és igyekezett magát hasznossá tenni. Ő is nagyanya volt. Unokái Bécsben éltek. Hajdani leány társai is nagyanyákká váltak a faluban. Neki nem voltak napi gondjai, nem kellett mezei munkára mennie, háztartása nem jelentett jelentős feladatot. Volt elég szabad ideje. így aztán szívesen vállalkozott gyerekápolásra. Többek között, egy nyáron át naponta elment egyik barátnője házába, vigyázott annak unokájára, hogy amaz a mezőre mehessen. Ekkor még nem állt boszorkányság hírében. A kisfiú megszerette Hajnalnét és az is őt. A család is köszönte a segítséget. A következő nyáron a nagyanya otthon maradt, nem volt már Hajnalnéra szükség, de az azért néha-néha csak odalátogatott. Az idők folyamán lassan kialakult az eddig leírt feszültség és közben a kicsi fiúból iskolásgyerek, majd ipari tanonc és ingázó szakmunkás lett. Mint gyerek, még hallotta az asszonyok titkos beszélgetéseit, de mint tanonc nem élt már bent a falu életében. Ingázómunkásként egy távol eső városban dolgozott, és csak hétvégén jött haza. Pénze és ideje lévén, látogatta a lányos házakat, egy-egy lányt meghívott autókirándulásra is. Aztán, ahogy szokás, egy házhoz, anyja egyik barátnőjének lányához, egyre gyakrabban járt. Ez az élet rendje és a falu tudomásul vette, hogy itt házasságra kerülhet majd sor. A két anya már nászasszonynak tekintette egymást. Aztán valami közbejött. A legény gyerekkorában sokat hallott a megnyomásról. Arról, hogy éjjel egy láthatatlan gonosz ráül az ember mellére, fojtja és kínozza. Annak idején ő is hitte ezt. Egy új életformába belenőve a meg109