Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

ELŐSZÓ Amikor a részesaratók munkájukat befejezték, a kalászokból koszorút kötöttek, kimosdottak, és legjobb ruhájukba öltözve a tiszttartó háza elé vonultak. Megköszönték a munkát, a keresetet. Az intéző megvendégelte őket s pár jó szót is váltott velük, majd elcsendült a citera, és evés-ivás közben elfelejtették a mögöttük levő hátgörnyesztő munkát, a szavakat, amelyek nem mindig elismerőek voltak, örömük elfelejtette velük a feltört tenyerek hólyagjait. Ekkor már csak az volt fontos, hogy a családnak megvan a téli ennivalója. Amikor a burgenlandi majorok lakóinak kommunikációs-anyagát, és mellékletként a majorok belső rendjének kialakulását is, útjára bocsátom, valahogyan magamat is ilyen részesaratónak tekintem; mintha levágtam volta egy tábla gabonát, amit aztán kévénként keresztekbe összehordtam és végül az egészből egy asztagot raktam. Azt a gabonát, ami a cséplésnél kijön, használják majd azok, akiknek eledelül szolgálhat. Könyvem az az asztag, amit a kutatásban eddig elhanyagolt uradalmi cselédek közösségének sokezernyi kalászából hordtam össze. Amikor most én is a tiszttartó háza elé vonulok, azaz munkámat az olvasó kezébe adom, már elfeljtettem a kutatás során támadt nehézségeket. A befejezett munka öröme betakar mindent és arra késztet, hogy köszönetei mondjak azoknak az intézményeknek, amelyek segítőkészsége nélkül ez a „Kisködmön" nem születhetett volna meg. A Fonds zur Förderung der poissenschaftlichen Forschung, az Osztrák Tudományosakadémia Phonogrammarchivja és a Burgenlandi Landesregierung Kultúrosztálya (Abteilung XII/1.) anyagi támogatása nélkül nem lett volna lehetséges a munka befejezése. Az a tény, hogy munkám ausztriai intézmények támogatása révén született meg és most Magyarországon, Vas megye Tanácsa és a Vas megyei Múzeumok Igazgatóságának kiadásában, két nyelven mindkét ország kutatói és olvasóközönségének elérhetővé válik, számomra szinte szimbolikus jelentőségű. Amikor a fenti intézményeknek köszönetet mondok, nem felejtkezhetek meg a Vas megyei Levéltár segítőkészségéről, továbbá a fordító és a lektor áldozatos munkájáról sem. Az asztag példájánál maradva, felmerül bennem a kérdés, hogy könyvem osztrák asztag vagy magyar asztag? Szerintem közös asztag, amelyken azokat a kalászokat hordtam össze, melyek egy közös történelmi múlt folyamán sarjadtak fel. Wien—Heiligenkreuz, 1984.