Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

Mindezek megemlítése mellett számunkra az marad fontos, hogy a majorok családjai azonos lakásviszonyok között éltek. A lakás, ami számukra az ö házukat jelentette, volt az otthon és ebben az otthonban éltek, közös szórakozásaikat is itt bonyolították le. Életük rendje a munka szabályaitól függött és a teljesítményért kapott bértől. A megszabott kereteken belül alakult ki a házon belüli és az évszakokkal összefüggő kommunikációs ritmusuk, amely elválaszthatatlan az ő specifikus hagyományos kultúrájuktól. A következőkben néhány erre vonatkozó leírást mutatunk be. A nyilvános közös szórakozás vizsgálatánál is megmutatkozik, hogy a major lakói saját belső rendjükben éltek. Jellegzetes példa erre a búcsú is, amelynek táncmulatságát a béres családok fiai rendezték. A falvaktól távolabb eső majoroknak volt saját kápolnájuk és annak védszentje is. Ezt a napot itt éppen úgy megünnepelték, mint a községek lakói. Volt olyan major, pl. Zeiselhof, ahol két búcsút is tartottak, viszont olyan is, ahonnan a falu búcsúján vettek részt. Itt a parasztok és a béresek külön helyiségben táncoltak, az egyiknek rezes banda fújta, a lenézettek meg cigánybandát hozattak. Ezen a napon nem spóroltak még azok sem (pl. Csaj tán), ahol nem volt két zenekar. Együtt mulattak a falusiakkal, illetve egy táncteremben, de csak külön asztalnál ülhettek. A nagyobb lélekszámú majorok táncmulatságait az úgynevezett „első legények", akiket a német nyelvű majorokban „Zechburschnak" neveztek, voltak felelősek a rendezésért és a rendért is. Ez azt jelenti, hogy volt egy korosztályok szerinti szervezet is, amelyben a legtekintélyesebb legények, ugyanúgy mint a falvakban, vezető szerephez jutottak. Erre mindenki büszke maradt, még évtizedek múltán is. A nyári évszak ezen legnevezetesebb táncszórakozása, mindig emlékezetben maradt. Bognár bácsi a féltoronyi uradalomhoz (Halbturn) tartozó Kleylehofból így emlékezik: „Huszonhétbe még innen emëntem Paprétre búcsúra. De micsoda búcsú vót! Hát kécce' én is vótam eső legény. Mer azokra aszonták, eső legény, akik a búcsút rendésztek. S illen tanyán szebb búcsúk szoktak lenni, mint faluba. Jöttek ide miklósfalvaiak is (Nickelsdorf), meg asztán féltoronyiak is. Mink ha bált csinyátunk, akkor maktárba. Attak egy szép helséget inygyen, ott vót a bál. Nyáron csinyátunk levélszínyet. A tetejét ponyvává leföttük, hogyha eső gyün, ne ázzon be, az ódalát meg ágakká. Az szép vót, árnyékos vót, meg szaga is vót. Cigányokat hosztunk. Utóbb rezesbandát. Nëm szabad vót cigánnak főgyönni. Akkó már plézenét rendetünk ... Az eső legény kaszérozott. Vót belépődíj. Odamentünk, befizetnyi az asztalhó, ott vót a két eső legény és ollan kis gombostű, ollan kis szalag. Ki lett tűzve, hogy ki füzeteit, hogy feketén ne gyűjjön be senki. Mer akkor ki füzetté vóna ki a zenészeket? A bort is ők rendésztek . .. Reggelig tartott. Az uraság csak az eső legényeknek adott szabadidőt, a többinek nem. A többi menni köllött, reggé szépen mennyi dógoznyi." Wittmannshof on, a Kleylehof szomszédságában, a legöregebb legény volt a felelős, akit „Robisch"-nak hívtak, azaz aki rovásra kapta borát. Itt is, mint a majorok többségében, a bál előtt a zenekar és a legények házról házra vonultak és hívták meg bérestársaikat, akik a menethez kapcsolódva az intézőház elé mentek, és azt is meghívták. Legtöbbször az is csatlakozott a menethez és közösen vonultak a tánchoz. Ha nem is maradtak sokáig, de úgy az intéző, mint a felesége néhány majorbelivel táncba ment. S ha nem fogadta el, akkor is „zsebbenyult", azaz fizetett. Volt úgy is, hogy csak az fizetett, aki három táncnál többet járt el. Amint a legények észrevették, kaszéroztak. 46