Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához (Szombathely, 1985)

. Közben sikerült fészket is alapítanom. Egy „ősosztrák" asszony lett a feleségem, akinek elődjei Babocsáról származtak. így lett aztán otthonom is. Sem a vonat, sem az idő nem állt meg. Főleg az egyre gyorsuló évekkel van egyre nagyobb bajom. Amikor 60 éves lettem, elfelejtkeztek ugyan a saját intézetembeliek is az ilyenkor szokásos köszöntésről, de az elhagyott hazában a Magyar Néprajzi Társaság érdemes tagjává választott. Ezt, éppen akkor, midőn ezeket a sorokat írom, megtoldották a külföldi tiszteletbeli tagsággal. Amikor valakit kezdenek megtisztelni, az már annak a jele, hogy az idő lassacskán lejár. Hosszú, zötyögős, kanyargós út után 63 éves koromban rájöttem arra, hogy vonatom, amelyikben e világot megláttam, lényegében nem ment tovább, mint Zalából Vasba. Tanúm, ez a kötet. Napok, hetek, hónapok mindig gyorsabbak lesznek. Egy fél élet kutatásainak eredménye vár még feldolgozásra. Az idő vagy én adom fel hamarább? Nem tudom. Csak valahogy egyre nagyobb aggódással merül fel bennem a kérdés: Kire marad a kisködmön? WIEN—HEILIGENKREUZ, 1984 13