Nagy Zoltán - Szulovszky János (szerk.): A vasművesség évezredei a Kárpát-medencében. Thousands of Years of Ironcrafts in the Carpathian Basin (Anyagi kultúrák a Kárpát-medencében 3. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szombathely, 2009)
Szűcs Judit: „Egy kovács, nem kovács..." Csongrádi és szentesi kovács életrajzok és műhely leltárak
Sáfrán Imre szintén kovács lett, műhelye a Felsőpárt nevű városrészben a Bercsényi utca vége felé állt. Ny. L. a családi mintát követte, ugyanis apja Nyíri István Kerekes nevű sógora is vándorló kovács segédtársa lett. Kiöregedett kovácsként az 1950-es években Vass Imre (műhelye a Rákóczi utcában állt, amelyet Sáfrán Imre volt inasa, Száméi kovács vett meg) járt Nyíriékhez alkalmi munkát végezni. Mikecz Károly az Alsópárton, a Kálvária temető közelében dolgozott. Az Ibolya Károly nagy műhelye a Kísér és az Alsópárt határán a Nyíri közben állt. (A távoli műhely tulajdonosával az ismeretséget a Nyíri lányok és az egyik Ibolya fiú közös munkahelye, a városháza is erősíthette. Berényi kovács műhelye a Kísérnek a Berek nevű határrészén, kis településegység határán működött. Nyíri Lajos inasa, segédje Lábas József nyugdíjba menetele után, már a Kádár-rendszerben házánál a Kökény utcában nyitott műhelyt. Az esetenként nagyobb földrajzi távolságra eső műhelyek tulajdonosai között kialakult kapcsolatok hátterében családi szálak, közös inaskodás, a szülők segédként közös vándorlása, együtt katonáskodás, ezen közben kialakult személyes szimpátia is állhatott. (Az adatok pontosításában Nyíri Lajos lánya, a 88. éves anyám, Nyíri Julianna, Szűcs Imréné segített.) Egy-egy családban, kiterjedt rokonság körében több kovács is előfordulhatott. Erre csongrádi példám van. Sági Ferenc gépésztechnikus végzettségű adatközlőmnek három nagybátyja is kovács volt. Ezek voltak Hajdú József, Gotsik Ferenc és Kulik Pál, akik egymáshoz közeli utcákban fogadták a Nagyrétből hazatérő gazdákat. Hajdú József műhelye a Hosszú utcában, Gotsik Ferencé a Zsinór utca elején állt, hasonló korúként 15-20 évvel ezelőtt 80 évnél idősebben haltak el. Aktív, önálló időszakuk az 1930-as években kezdődött. Kulik Pál (1870-1950) műhelye a Csemegi utca végén a Tisza gátnál várta a nagyréti gazdákat a másik két nagybácsinál 1-2 generációnyi idővel korábban szolgálta ki. O azok közé a mesterek közé tartozott, aki készítette azt az ekét, amellyel az ármentesítések idején lecsapolt rétek földjéből a nádgyökereket lehetett kiszedni. Működésének ideje (a 19. század utolsó és a 20. század első évtizede) a speciális eke szükségességét igazolja. 10 Sajnos adatközlőm ezt a speciális ekét nem tudta technikailag bemutatni. Ár gy elán Miklós 1943-ban született Szentesen a Kökény utcában. Apja hentes volt, ő hídépítő szeretett volna lenni. 1957-ben, 14 évesen Békéscsabára, a technikumba nem vették fel osztályidegenként, kisiparos fiaként a kádár-rendszer kezdetén. Két nagybátyja is hívta inasnak, az egyik kovács, a másik szíjgyártó volt. O a város túlsó végén, a Nagyhegyen lakó kovács nagybátyját, Barta Istvánt választotta. 10 A szerzőnek az ártéri, réti gazdálkodás kutatójaként ez váratlan, jó kiegészítő adat. Hajnali ötre kellett a műhelybe érkeznie minden munkanapon több mint egyórás utat megtenni. Ahogy fogalmazott, ha pár percet késett, már nem köszöntek vissza. 1957-től 1960-ig volt inas. Hétvégén inas társaival összejártak valamelyik műhelybe, ahol gyakoroltak. Télen, mikor kevesebb munka volt, darab vasakból kocsi alkatrészt, például saroglyatartót, oldalkoptatót, a legkisebb vasdarabokból ráfszöget, szögletes fejű szöget készítettek. Ilyenkor sok ásórugót is kikalapáltak. Ebben az időszakban különösen fontos volt minden apró vasdarab hasznosítása, mert vasat csak kiutalásra lehetett kapni. Ezeket az apró alkatrészeket tavasszal, nyáron, mikor sok volt a munka, csak elő kellett venni. Mikor felszabadult, februárig még maradt a mesterénél. Majd elment szövetkezetbe dolgozni. 11 Majd 1963-1965 között tényleges katonai szolgálatát töltötte. A katonaságnál kéthavonta a honvédség hűvösvölgyi lovardájában jártak a lovakat patkolni. Ebben az időben összeszedték a kovácssegédeket, patkolótanfolyamot hirdettek. A 30 fős induló csoportból nyolc segéd, köztük ő is sikeresen letette a patkolómesteri vizsgát. A katonaságtól leszerelése után, 1966-tól 1972-ig és 1976-tól 1980ig a szövetkezetben, 1972-1976, majd 1980-1989 között a HÓDGEP-nél, annak szentesi telephelyén dolgozott. Közben, munka mellett a szentesi Erősáramú Szakközépiskolába kihelyezett gépészeti szakot végezte el. 1989-től kezdett dolgozni a saját műhelyében először betéti formában, 2003-tól vállalkozásban. Dolgozott a Balaton mellett lovas gazdáknak. Onnan hívták meg Németországba lovakat patkolni, ez egy időszakban évenkénti utat, az ottani lovaknak új patkóval ellátását jelentette. Mindent elvállal, lovat patkol, kocsit, ekét, ekekapát, kaszát és kapát javít. - fogalmaz szerényen. Ahogy az egyik csongrádi gazda családtagjaitól megtudtam, a zsurmói (Zsurmó, pici határrész a Csongrád és Szentes közötti közúti híd mellett) Makai tanyában nemcsak a szarvasmarhák patáit kezelte, de a fiú, Makai Zoltán (sz. 1976) kettős fogathajtásban használt lovait is gondozta, patkolta 1998-2006 között külföldi versenyekre is. Ha Árgyelán Miklóst kerestem, vasárnap tudott fogadni, telefonon csak este hét óra után lehetett elérni. Hatvanöt évesen is egész héten estig dolgozik. Amit műhelyéről fontosnak tartott elmondani, az a függelékben található. Látogatásunk alkalmával a műhelyt bemutatva begyújtott és bemutatta a patkó készítését. A kovácsok egy jelentős részét is megszégyenítő gyorsasággal verte, formázta a vasat. Ezt próbáljuk Szűcs Péter Pál unokaöcsém felvételén bemutatni. 11 Az 1950-es évek elejétől, a kisipari igazolványok többségének bevonásával, egyúttal a kisműhelyek megszüntetése után (mindezt a magántulajdon megszüntetéséért tették) kisipari szövetkezetek alakultak. Egy ilyen szövetkezetbe ment el dolgozni a fiatal segéd Árgyelán Miklós.
