Nagy Zoltán (szerk.): A Batthyányak évszázadai.Ttudományos konferencia Körmenden 2005. október 27-29. (Körmend Város Önkormányzata, Körmend, 2006)
IV. A körmendi Batthyány Hercegi Levéltár és a várkastély gyűjteményei - TORJAY VALTER Hipotézisek és konkrétumok - Megjegyzések a körmendi Batthyány kastély 1884. évi hitbizományi leltárához és a kastély berendezéséről fennmaradt fotográfiákhoz
TORJAY VALTER HIPOTÉZISEK ÉS KONKRÉTUMOK - MEGJEGYZÉSEK A KÖRMENDI BATOÍYÁNY KASTÉLY 1884. ÉVI HITBIZOMÁNYI LELTÁRÁHOZ ÉS A KASTÉLY BERENDEZÉSÉRŐL FENNMARADT FOTOGRÁFIÁKHOZ Ez év tavaszán kért fel Nagy Zoltán, a körmendi Batthyány kastéllyal kapcsolatos kutatásokba való bekapcsolódásra. Mivel tapasztaltam, hogy az óriási épület egykor feltehetően tekintélyes és értékes bútorzatával alig foglalkoztak, e témakörben vállaltam szerény közreműködést. Tisztában voltam a feladat nehézségével, hiszen rendkívül rövid idő, igen korlátozott terjedelem, valamint adat állt rendelkezésemre egy rendkívül bonyolult és sokrétű témához. Nehéz feladatot jelentett így a célok behatárolása is. Mindössze néhány fotó és a hitbizományi leltárak álltak rendelkezésemre. Az is nyilvánvaló volt, hogy a leltárak összehasonlító analízise lehetetlenség lenne - még abban az esetben is, ha ezeknek jó része nem németül íródott volna -, hisz ez több évet venne igénybe, amennyiben lelkiismeretes munkára törekszem. így került kutatásom fókuszába az 1884-ben, két nyelven írt leltár, mely a kastélyban nem járt, s végig Angliában tartózkodott Batthyány Gusztáv halála után, Ödön herceg „korszakának" elején keletkezett. Feltételezések szerint a már 1870-ben, idősen elhunyt Fülöp herceg ízlése konzerválódott, egészen Ödön megjelenéséig a kastélyban.' A későbbiekben ezzel a hipotézissel kapcsolatban is állást foglalok. Ebben a helyzetben feladatomnak csak azt tarthattam, hogy minél több olyan megállapítást tegyek, mely e körülmények közt is helytálló és lehetőleg olyan feltételezésekbe bocsátkozzam, melyek a későbbi, alaposabb vizsgálatok idején is megkönnyíthetik a munkát. A levert 1848-49-es forradalom után újra nehéz idők köszöntöttek a magyar nemességre. A passzív ellenállás és az állandó üldöztetés közismerten rengeteg család elszegényedését vonta maga után. Ennek a nyomasztó világnak leghűbb képét talán Jókai „Az új földesúr" című regénye nyújtaná, ha nem ismernénk Gyulai Pál „Egy régi udvarház utolsó gazdája " című megrendítő elbeszélését. Amit az első aranyködbe von, azt a másik leplezetlenül és a valóra nézve sokkal jellemzőbb végkifejlettel mutatja be. A folyamat a kiegyezés után, a kapitalizálódás fellendülésével sem állt meg, hiszen az elszegényedett történelmi családok sorban kényszerültek az újgazdag polgári famíliákba beházasodni, és híradások szólnak a már 1900 előtt műkereskedők által kifosztott felvidéki kastélyokról. Számos ilyen épület került az új, meggazdagodott réteg tulajdonába, vagy enyészett el, dőlt romba, a korabeli művészettörténész-társadalom legnagyobb - és tehetetlen - bánatára. Ékes példa erre nézve a kor egyik legkitűnőbb és leghasznosabb kutatójának, a Felvidék szerelmesének, Divald Kornélnak beszámolója, a Lyka Károly által szerkesztett, kiváló, „Művészet" című folyóirat 1904. évi kötetében. Szerencsére fényképekkel illusztrálva nyújt plasztikus képet a Sáros vármegyében, Szentmihályon állott, a Szirmai grófok által eladott, rokokó nyári kastély pusztulásáról, mely korabeli falképekkel volt tele. Ez az épület egy nagyobb kastély közelében volt található, azonban új gazdája csűrt épített az emeletes Mansard-tetős kisebb kastély köveiből. 2 Mindezekhez járultak az 1918-1919- évi események rombolásai is, végül a folyamatra a szovjet csapatok bevonulása tett pontot. A végeredmény ismeretes: hazai kastélyainkat többségében teljesen kifosztották, részben katonai alakulatok, de főképpen a környékbeli lakosság. Szomorú tény, hogy amennyiben eredeti berendezésű magyar kastélyt szeretnénk látni, úgy az országhatáron túlra, például Krasznahorkára kell elzarándokolnunk. Az egykori tulajdonosok elmenekültek, vagy nyomorú életkörülmények között tengődtek, mint a „dolgozó nép ellenségei", akik személyes tárgyaikból alig tudtak megőrizni valamit, sőt szegénységük miatt ezeket is eladogatták. Az egykori kastélyok további jelentős része semmisült meg az elmúlt évtizedekben, hanyagság, rosszul választott funkció, vagy pénzhiány következtében. Akadtak ugyan esetek, mikor egy kastély teljes berendezését állítólag a szovjet hadsereg semmisítette volna meg, ám az ilyen híradások nem túl gyakoriak, és hitelükben is kételkedem.' Valójában azok a bútorok, melyek nem estek áldozatául a német vagy szovjet hadsereg rabló és romboló tevékenységének, részben még ma is a környéken lappanganak. Gyakorlatilag a háború után azonnal megkezdődött a rablott holmikkal való üzérkedés. A 70-es évek elejéig tartott az az „aranykor", melyre még most is lelkesen emlékeznek vissza a régiségkereskedés veteránjai. Elképesztő értékű tárgyakhoz, iratokhoz lehetett potom pénzért hozzájutni, gyakran a megszorult eredeti tulajdonosoktól. Magam is hallottam olyan fővárosi gyűjtőről, aki évtizedeken keresztül abból élt, hogy összehordott berendezési tárgyait kosztümös filmek forgatásához adta kölcsön. Felhajtok és kereskedők járták - és járják - az országot újabb és újabb kincsek után kutatva. A 90-es évek elejétől fogva a magyar műkincsek nyugatra áramlása feltehetően tovább erősödött. Az ellenőrzések és jogszabályok csak részben tudják útját állni a csempészésnek, hiszen mindenki, aki a műkereskedelemben kissé is tájékozott, tudja, hogy apró darabokban is kerülnek értékes bútorok idegen főidre, ahol szakszerűen újra összeszerelik őket. Gyakori a közgyűjtemények és templomok fosztogatása és magángyűjtemények megdézsmálása is. Ezek a folyamatok nyilván a körmendi kastély bútorainak sorsától sem idegenek. Habár tudjuk, hogy még ma is akadnak a környéken innen származó darabok, bizton feltehetjük, hogy az évtizedek folyamán ezeknek többsége, jelentős része az ország más részébe, azon belül elsősorban a fővárosba, illetve az országhatáron túlra vándorolt. Mindezen tragikus eseményeknek következménye, hogy ma lényegében a kérdéssel legtöbbet foglalkozó körmendi Dr. Batthyány-Strattmann László Múzeum szakemberei sem tudtak számottevő megmaradt bútorról. Amivel foglalkozni kell, az tehát egy olyan része a kastély berendezésének, amely teljesen köddé vált, és egyes darabjait néhány fotóról próbálhatjuk megítélni. Tekintsünk bele tehát az 1884. évi leltárba! 4 Az első átnézés után világossá válik, hogy kastélyunk berendezésében a hangsúlyos szerepet az I. és II. emeletek töltik be, s itt is el-