Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

Ha megengedik, néhány gondolatot most Nagyanyámról, Anyámról és Apámról. Apám a háborút megelőző években került a családba. Egyértelműen ő volt az, akit Fábiánék a lányuk unszolására végül befogadtak. Szüleim házasságát látva, gyanítom, hogy a művésztanárnak tanuló Fábián Marikát az akkor már a képzőművészeti főiskolán tanársegédként dolgozó, művészeti díjjal kitüntetett, szép pálya ígéretét hordozó festőnek a vitathatatlan tehetsége fogta meg. A nála tizenegy évvel idősebb, 36 évesen már kopaszodó öreglegényt pedig a sugárzó szépség indította szerelemre. Egy egész életre. Számára Anyánk betegen és öregen is szép és fiatal maradt. Szüleim eleinte a lakást bérelve néhány szomszéddal odébb, külön laktak a Szent Imre utcában. Később a két Fábián fú kirepülése után, a tágas, nagy kertben meghúzódó műteremházban együtt. (A rendszerváltásokat jól mutatja az utca nevének alakulása: a Monarchia leáldozása után az eredeti Frigyes főherceg nevet Szent Imrére, azután a kor szavának megfelelően Úttörőre, majd 1990 után —ki tudja miért — Szent Lászlóra változtatta a város.) A családban csöpp-termetű, fehér hajú, később idősen is széparcú Nagyanyám volt az, aki a dolgokat meghatározta. Azután pedig különösen így volt, amikor Nagyapa megrokkant. Sokszor hallottam Anyámtól, hogy milyen keményen, erőszakosan lépett fel a családban a renitenskedőkkel szemben. „Gyulust és Palit igen szigorúan fogta." - mondta. (Magam, mint erről majd bátorkodom külön is szólni, a legkevésbé sem ezt éltem meg.) Apám eleinte igencsak nem passzolt össze anyai Nagyanyámmal. Alighanem Biczó Ilona sem volt elragadtatva vejétől. Talán azért, mert ugyan jól felmérte a jövevény művészi képességeit, de egyéniségét önkéntelenül összehasonlítva az akkor még tetterős férje adottságaival, őt gyengébbnek, feleslegesen érzékenynek és önérzetesnek, és főként „kevésbé kezelhető médiumnak" tartotta. Ráadásul lánya természetével is tökéletesen tisztában volt. Apám ezzel szemben nem kért a számára idegen, kérlelhetetlen céltudatosságból, a „kálvinista egyéniségből". Mint évtizedekkel később is emlegette, a „keménységből". Valószínűsítem, hogy az első közös években ezeket a fenntartásokat, az eltérő egyéniség, a magatartásbeli jegyek adta, együttéléssel járó feszültségeket a háború, a front közeledése, majd az orosz megszállás és az újrakezdés aligha tompíthatták, sőt... ! Nem lehettek könnyűek ezek az évek. Mai ésszel számomra aligha felfogható: hogyan dolgozhatta fel apám, amikor a város új temploma, falán az éppen csak felszentelt, Szent Istvánt ábrázoló nagyméretű freskójával az egyik első bombatámadás áldozata lett, s hogy volt arra ereje, amikor barátja, a város főmérnöke el-