Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

FÁBIÁN Pál: Édesapám

Fábián Pál: ÉDESAPÁM Magyar nyelvészként is nehezen tudom a rajtam uralkodó érzelmeket megfelelő szavakkal kifejezni. Édesapám 130 éve született, és közel 50 éve halt meg —jómagam pedig, „a legkisebb gyermek", 82 évesen még itt lehetek, hogy felidézzem vele kapcsolatos gondolataimat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megérhettem ezt a napot; mert alkalom nyílt arra, hogy emlékezzünk apámra, hogy olyanokkal lehessünk együtt, akik ismerték, szerették és tisztelték őt, vagy ha személyesen nem találkoztak is vele, de esetleg olvasták a könyveit, vagy hallottak róla másoktól. Most pedig — az „in médias res" stilisztikai megoldásához folyamodva—, igyekszem felidézni emlékeimet. Apám és anyám Budapesten, a képzőművészeti főiskolán ismerték meg egymást. Ma ezt a találkozást köznapi, természetes dolognak tartanánk, de nem az volt a maga idejében. Anyám ugyanis (Biczó Géza festőművész Ilona leánya) az első és egyetlen nő volt, aki ekkortájt a főiskolára beiratkozott, és a férfiakkal azonos tanulmányokat folytatott (például férfi aktot rajzolt és festett). Ez annak idején hallatlanul merész dolognak számított. Nos, ez a művészházaspár a főiskola után 1908-ban Sárváron telepedett le, ott született Marika nővérem és Gyula bátyám. Szombathelyre csak 1915-ben költöztek át, amikor az akkor alapított fiú reáliskolában, illetőleg a lánylíceumban kaptak állást. Arra a kérdésre, hogy apám és anyám, miután megszerezték az oklevelüket, összeházasodván miért kerültek éppen Sárvárra az ottani polgári iskolához, tulajdonképpen egyszerű a felelet: ott volt hely, állás a számukra. Nemigen nyílt ugyanis választási lehetőség; a „boldog békeidőkben" sem lehetett sokat válogatni. Példának okáért a szekszárdi Babits Mihály az erdélyi Fogarason kezdte a pályafutását.