Bárdosi János: Vakarcs Kálmán (Savaria Múzeum Közleményei 22. Szombathely, 1962)

Ügy érezzük, régi mulasztásunknak teszünk most eleget, amikor Vakarcs Kálmánról emlékezünk, születésének 90. és halálának 10. évfordulója alkalmából. Vakarcs Kálmán 1872. október 5-én született Szatmárnémetiben. Korán árvaságra jutott. 6 éves korában elveszítette édesapját, Vakarcs Zsigmondot, aki iparos volt. Nevelését édesanyja (Tóth Sára) és özvegy nagyanyja irányították. Elemi iskolába Szatmáron járt, és ugyanitt végezte középiskoláját is a református gimnáziumban. Nyári vakációinak nagy részét az egykori Ecsedi-láp mellett fekvő Börvelyben — atyai nagyszüleinél — töltötte, ahol a láp romantikus világa felébresztette benne a természet iránti szeretetet és a nép élete iránti érdeklődést is. Később tanulságos ismertetést írt a láp múltjáról és a ma már ismeretlen pákászéletről. Magyar—latin szakos egyetemi tanulmányait — ösztöndíjasként — a kolozsvári Tudományegyetemen végezte. Egyetemi évei alatt — mint legátus — bejárta Erdély nagyobb részét. Ilyen alkalmakkor az egyes községekben a nép életét, szokásait is tanulmányozta, megfigyeléseit írásban rögzítette és újságokban — főleg a „Szatmár és Vidéke" c. hetilapban — közölte. Katonaéveinek leszolgálása után 1897-bsn a Nagykikindai Állami Főgimnáziumhoz nyert kinevezést, ahol 23 évig tanított. Áz első világháború egész ideje alatt katonai szolgálatot teljesített. 1918 végén került újra vissza Nagykikmdára, ahol azonban már nem sokáig működhetett, mivel a helyi hatóságok magyar érzelmei miatt kiutasították. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1920 májusában a Szentgotthárdi Állami Gimnáziumhoz osztotta be, ahol mint tanár és igazgatóhelyettes működött 1933. július l-ig, amikor is 36 évi tanári szolgálat után nyugalomba vonult, de mint nyugdíjas tanár továbbra is Szentgotthárdon élt a Széchenyi u. 5. (majd 1948 után a Kossuth u. 35.) számú házban. Nagykikindai tartózkodása idején néprajzi tanulmányai az újságokon kívül már szakfolyóiratban is megjelentek: „A délmagyarországi németek búcsúja" (Néprajzi Értesítő VIII. (1907), 296—301.), „A torontálmegyei német keresztelők" (uo. IX. (1908), 203—209.), „Dodolajárás a délmagyarországi szerbeknél" (uo. XV. (1914), 303—307.), „Szerb búcsújárás" (Szatmár és Vidéke, 1913. aug.), „Szerb karácsonyi népszokások" (uo. 1914. jan.). Néprajzi munkásságát Szentgotthárdon tovább folytatta. Itt írta: „A szentgotthárdi fazekasok készítményei" (NÉ. XVI. (1929), 5—9.) és „Tuskóhúzás a szentgotthárdi járásban" (Ethnographia XLIV. (1933), 139—149.) c. tanulmányait. Nyugdíjazása után jelentek meg nagyobb terjedelmű, önálló művei: „Szentgotthárd és környékének ismertetése" (Szombathely, 1935. 56 1.) c. könyve, amely mai értelemben inkább csak idegenforgalmi vezetőként, jó kalauzként fogható fel — amiben a vidék természeti szépségeire, történelmi emlékeire és kulturális értékeire kívánta felhívni az érdeklődők figyelmét —, bár sok helytörténeti adalékot is tartalmaz (Vö. Vasi Szemle II. (1935) 288.). Második könyve: „A Szentgotthárd—muraszombati járás ismertetése" (Szombathely, 1939. 252 1.) már sokkal alaposabb, elmélyültebb kutatómunkán alapul, és éppen ezért értékes természetrajzi, helytörténeti és néprajzi adatokat szolgáltat, melyek forrásként ma is kitűnően használhatók az egyes községek monografikus feldolgozásánál vagy a területre vonatkozó szaktanulmányok írásánál. Pedagógusaink a szülőföldismeret oktatása alkalmával is jól hasznosíthatják. (Vö. Dunántúli Szemle IX. (1942) 315—317. és NÉ. XXXV. (1947) 128.). A két könyv kiadásának sikere és kitartó szorgalma arra ösztönözte, hogy „A szentgotthárdi járás néprajzá"-t is megírja, mellyel 1949-ben készült el. 240 sűrűn teleírt oldalra terjedő munkája azonban sajnos kéziratban maradt, pedig sok kitűnő néprajzi adatot tartalmaz a járásra (a rábavölgyi és őrségi magyarokra, a németekre, vendekre, cigányokra stb.) vonatkozóan. 103