Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 42. (Szombathely, 2020)
Természettudomány - Vig Károly: Impériumváltás előtt és után Romániában. Erdélyi rovarászportrék
SAVARIA 42 A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 2020 23-86 a szállítási költségeket is fedezni Reától Temesvárig. A bizottság behatóan átvizsgálván az átküldött múzeumi leltárban foglalt tárgyak jegyzékét, erre következő észrevételeket tesz: 1. Az emlősök olyanok, melyek 1 kivételével a délmagyarországi természetrajzi múzeumban már meg vannak. 2. A madarakból is a 247faj nagy részben már megvan a délmagyarországi természetrajzi múzeumban. 3. A leltár szerint kimutatott többi tárgyak részint csekélyek, részint nem valók egy természetrajzi múzeumba. Azért a bizottság a követelt 2100 frtnyi vételárt túlzottnak, a szerződésileg megállapítandó feltételeket nagyon kedvezőtleneknek tartja, a miért a maga részéről a vétel által megszerzendő múzeumra vonatkozólag minden ajánlattól eláll, és pedig annyival inkább, minthogy a délmagyarországi természetrajzi muzeum vidéki muzeum lévén, csakis a Dél-magyarország területén (Temes-, Torontál-, Krassó- és Szörénymegyék) előforduló életalakokat az állat-, növény- és ásványországból akarja összegyűjteni, míg a vételre felajánlott gyűjtemény tárgyai többnyire Erdélyből valók és így inkább az erdélyi múzeumban lenne alkalmasabb helyök; de azonkívül a társulati pénztár állása sem engedik a terhes szerződés elfogadását. Az előadott okokból ajánlja tehát Rötth László, Temesmegye alispánja, hogy a választmány a bizottság véleményét magáévá tegye. Erre határozatiig kimondatik, hogy a kiküldött bizottság előterjesztett véleménye egész terjedelemben elfogadtatik és a titkár megbizatik, hogy Buda Adám, reai birtokos urat a választmány ezen határozatáról hivatalosan értesítse. ” Az érvelés egyik része, miszerint csak Dél-Magyarország területéről fogadnak be preparátumokat, sántított, hiszen a múzeum alapításakor a nagyívű elképzelés egészen más volt (Anonymus 1877b: 37): „Célunk ezen múzeumban a hazánk területén előforduló ásványokat, növényeket és állatokat összegyűjteni: (...) ezért honfúi üdvözlettel kérjük a hazai természetrajzi múzeumok t. c. igazgatóit, az egyes szakférfiakat, szaktanárokat és más gyűjtőket, hogy ásvány-, növény-, rovar- vagy madárgyűjteményük fölös példányaiból létesítendő múzeumunkat megajándékozni kegyeskedjenek.” Feltehető, hogy kőkemény anyagi okok álltak a háttérben, ahogyan erre a bizottság utalt is. Az elutasító érvelésben megfogalmazott másik ok ugyanakkor örvendetes, miszerint a múzeum addigra, vagyis alig egy év eltelte után már komoly gyűjteménnyel büszkélkedhetett. Dorogi Ignác (?-?) titkár 1884. május 4-én, a társulat tízéves működését összefoglaló beszédében is a „területi okokra” emlékezett vissza (Dorogi 1884): „A természetrajzi múzeum további gyarapítása szempontjából, tárgyalás alá vétetett Buda Adám erdélyi birtokosnak a társulathoz intézett ajánlata természetrajzi gyűjteménye eladása végett. A bekívánt leltár szerint szóban forgó gyűjteményben az emlősök, madarak, rovarok, lepkék, kígyók és gyíkok osztálya számos példánnyal volt képviselve, azonfelül tartalmazott régi pénzeket, koponyákat, kövületeket és csigákat. Mivel ezen gyűjteményért Buda Adám tulajdonos túlságos vételárt követelt, főként mert a délmagyarországi természetrajzi múzeum vidéki múzeum lévén, csakis a Délmagyarország (Temes-, Torontál-, Krassó- és Szörény megyék) területén előforduló életalakokat akarja összegyűjteni az állat-, növény- és ásványországból, míg a vételre felajánlott gyűjtemény tárgyai többnyire Erdélyből valók - ezen természetrajzi gyűjteménynek megvásárlása abban hagyatott. ” Buda végül saját maga oldotta meg gyűjteménye elhelyezését. Újra csak Merkl Ede adott hírt róla, hogy 1903-ban Buda Ádám reai házához 80 négyzetméter alapterületű termet építtetett, amelyben méltó körülmények között tudta elhelyezni és bemutatni madár-, rovar- és régiséggyűjteményét, valamint geológiai ritkaságait. A magánmúzeum kapui mindig nyitva álltak az érdeklődők előtt (Merkl 1903). Múzeuma gyarapítása mellett rendszeresen gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményeit is. Ne gondoljunk azonban grandiózus ajándékokra. 1871-ben madárfészket és húsz darab erdélyi rovart (Pulszky 1871a), majd röviddel később egy ókori érmet adományozott (Pulszky 1871b), ami jól mutatja, hogy Pulszky Ferenc (1814-1897) a legkisebb adományról is kötelességszemen beszámolt a Budapesti Közlöny hasábjain. 1856 óta figyelte rendszeresen a Sztrigy mente madárvilágát, s gyűjtögette annak ritkaságait. 39
