Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 41. (Szombathely, 2019)
Történettudomány - Mészáros Irén: Weöres Mihály armálisa
SAVARIA 41 A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 2019 Щ-122 terjesztett legalázatosabb kérelmére, másrészt figyelemmel és tekintettel hívünknek budakeszi Weöres Mihálynak hűségére és hűséges szolgálataira, melyeket elsősorban Magyarországunk Szent Koronájának, valamint Felségünknek különböző helyen és időben híven teljesített”. Bár a főrendű címeradományozások alkalmával sokszor igen kimerítően ismertették az adomány elnyeréséhez felmutatott érdemeket gyakran kiemelten foglalkozva az ősök tetteivel, és a 17. század második felétől a család (leg)korábbi címerszerzésével, egyéb esetekben a szolgálatok leírása sablonos volt (Csízi 2012:12). A nemesítés tényét, a nemesítésben részesülők teljes sorát, a nemesítéssel járó jogokat, előjogokat a dispositióban (11.3.) nevezték meg. „Tehát ugyanezt a Weöres Mihályt és feleségét Talabér Katalint, fiát Jánost, továbbá sógorát Talabér Balázst a nem nemesi állapotból és helyzetből (e statu et conditione ignobili), melyben - azt mondják - eddig voltak, királyi hatalmunk teljességével és különös kegyelmünkkel kiemelvén, elrendeltük, hogy Magyarországunknak és kapcsolt Részeinek igazi és kétségtelen nemeseinek (Nobilium) rendjébe fel kell venni, be kell fogadni és be kell sorolni.” A nemeslevél tehát valóban megnemesítést adva, az ignobilitasból emelt át a nobilitasba. Mivel pedig a megnemesített ignobilisek között civilis állapotú városi polgár - különösen a 16-17. században - viszonylagosan nem volt sok, az ignobilitas a legtöbb esetben egyértelmű volt a rusticitasszal, a parasztsággal. A rusticitas társadalmi állapotot fejezett ki, s a paraszt- vagy jobbágyállapotúság nem jelentett szükségszerűen jobbágyi köteléket is. A különféle szabados paraszt-elemek, az önkormányzattal rendelkező szabadalmas mezővárosok parasztpolgárai, a királyi végvárak paraszt katonái s a különböző személyes szolgálati viszonyban állók rusticitasa ugyanis nem jelentett földesúri joghatóságtól függő jobbágyi köteléket (Szabó 1941:11-21). Weöres Mihály és utódai számára a címereslevél biztosította, hogy „mindazon kedvezményeket, előjogokat, rangokat, engedélyeket, mentességeket, szabadságokat, és kiváltságokat, amelyeket Magyarországunk nemesei... jog és régi szokás folytán, vagy más módon használtak és élveztek, és használnak és élveznek, (mindazokat) használhassák, élvezhessék és örvendjenek nekik.” A Weöres armális első sorait díszes, hosszított, aranyozott betűkkel írták, és a szövegben Weöres Mihály neve is aranyozott, kiemelt betűkkel szerepel. Az armális legszebb, legfeltűnőbb jegye azonban a címer. Az ábrázolásnak figyelemfelhívó szerepe volt, utalt rangra, tekintélyre, arra az érdemre, amivel a nemességet elnyerték (Berté- NYi 1983: 32-44). A magyarországi gyakorlatnak megfelelően a címer az oklevél elejére, heraldikai jobb felső részére került. Az itáliai reneszánsz hatását lehet felfedezni rajta, a pajzson ábrázolt kék alap, hármas zöld halom,7 egyenes kard8 festése és témája inkább természetes, mint stilizált. Az oklevélben szereplő latin gladius szót használták az egyenes és görbe kard kifejezésére is, a címerképen kétség kívül egyenes a kard pengéje. A naturalizmus már korábban is jellemző volt a magyar címerekre, mesteralakokat ritkán használtak, a középkorban is természetes, meglévő tárgyakat ábrázoltak, melyeket lebegve nem tudtak elképzelni, ezért valamilyen talapzatra helyezték őket (Móricz 2013: 334). A szép kidolgozású pajzsbeli ábrázolás figyelmen kívül hagyja a heraldikai udvariasság elvét, a griff alakja a szövegnek hátat fordít. A griff Magyarországon az egyik legkedveltebb heraldikai alak, a magyar mese- és mondavilágban csodás lény, olykor a turullal azonosítják, a keresztény művészetben Krisztus jel-7 A heraldikai színszabályt Magyarországon is ismerték, Pápai Páriz Ferenc 1695-ben megjelent becses címertani munkájában is szerepel: „Color colori non potest superstrui, nec metallo debet induci metallum; quae perpetua est regula heraldicorum”. Ennek ellenére és azóta gyakoriak a színhibák. Amikor például egy kék mezőben egy arany oroszlán látható, ami rendben is lenne, ám az oroszlán egy zöld hármas dombon áll, ami már elvben nem lenne összeegyeztethető a kék háttérrel. Nagyon sok magyar címerben találunk zöld (hármas) dombot vagy pázsitot alátámasztásként, ami, ha ragaszkodunk a „hivatalos" heraldikai szabályokhoz, mind hibás... Amennyiben a zöld színt a domb vagy pázsit természetes színének vesszük, akár szabályosnak is vehetnénk az ilyen ábrázolásokat (Avar 2014: 238-239). 8 A kard nálunk először Nagyszeben címeres pecsétjén 1328-ban jelenik meg. A 15. századbeli pecsétjeink, címeresleveleink már arról tanúskodnak, hogy a vitézlő rendnek minden rétegében kedvelt az egyenes kard. A görbe kard a távol nyugat heraldikájában ezidőtájt mint a keleti „pogányság” exotikus jelvénye lép fel, hasonló felfogás észlelhető nálunk is. Közép-Európa egyes részein szintén jelentkezik a görbe kard ábrázolása, inkább mint népies, nemes vitézhez nem méltó fegyver. Az 1506-ban kelt Dombay armális festménye magyarnak, töröknek egyforma kardot ad. A meghatározást gyakran a kisméretű ábrázolások variánsai, az armálisok szövege és címerábrája között sűrűn előforduló ellentmondó eltérések is nehezítik (Ghiczy 1935:100-101). 115
