Vig Károly (szerk.): Savaria - A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 40. (Szombathely, 2018)

Néprajztudomány - Horváth Sándor: A magyarországi grádistyei horvátok asszimilációjának gerjesztői 1945 után

HORVÁTH SÁNDOR: A MAGYARORSZÁGI GRÁDISTYEI HORVÁTOK ASSZIMILÁCIÓJÁNAK GERJESZTŐI 1945 UTÁN Bevezetés A kisebbségben élő nemzetiségek asszimilációja - részben - általános velejárója a kisebbségi lét­nek. A Vas megyei grádistyei horvátok asszimilá­ciójának évszázadokon át követhető példáit, az asszimiláció okozóit egy korábbi tanulmányban vettem számba (Horváth 1997). Úgy gondolhat­nánk, hogy mindig kettőn áll a vásár: a kisebbség tagjának is akarnia kell a hasonulást, a többségbe való asszimilálódást, nemcsak a többségnek. Ez azonban ennél sokkal bonyolultabb összefüg­gésrendszerben valósul meg. Ráadásul vannak olyan élethelyzetek, amelyekbe a kisebbség évti­zedekre belekényszerül, s emiatt az asszimiláció erősödése lesz jellemzője ennek a közösségnek. Ez történt a magyarországi szocializmus első három évtizedében. Egy nemzeti vagy etnikai kisebbség asszimi­lációjában természetesen szerepet játszanak az általában ismert asszimilációs tényezők, legjel­lemzőbben a többségi kultúra médiauralma. Napjainkat ráadásul az jellemzi, hogy egy-egy ember többirányú és más-más minőségű kap­csolatot tart a vele azonos vagy hasonló kötődé­sűekkel. Nem egy vagy kettő, hanem legalább négy-öt közösséghez tartozunk. „Életünk kö­zösségi lét. Különféle társas alakzatokhoz tarto­zunk, ezeknek keretében szinte áttekinthetetlen kapcsolatrendszerben helyezkedünk el. Azért át­tekinthetetlen, mert kötődéseink több egymás­sal érintkező - esetleg rajtunk keresztül érint­kező - társas mezőhöz tartoznak. Tagja vagyok egy családnak, van munkahelyem, tanfolyamra járok, részt veszek valamelyik társadalmi szer­vezet bizottságában; ezzel már négy különböző társas mezőben kapok helyet, négy különféle in­tézményes kerethez tartozom” - írta Mérei Fe­renc a közösségek rejtett hálózatát kutatva (Mérei 2000: 85). Ez a különbség a mai ember és a hagyományos - vagy általánosabban pa­rasztinak nevezett - kultúrához tartozó em­berek között. A közelmúlt évtizedeinek legna­gyobb változását ez a mélyreható átalakulás je­lentette: a korábban - általában a második vi­lágháború évtizedéig - egyetlen, lokális (falusi) közösséghez tartozó emberek egymáshoz nem -vagy csak lazán - kapcsolódó közösségekhez tar­toznak. Tehát a mindennapjaikat határoló er­kölcsi- és értékrendjük, valamint szimbólumaik nem egyetlen identitással jellemezhetők. így let­tek a korábban egy identitással jellemezhető, egy - többé-kevésbé jól körülhatárolható közösség­hez tartozó - egyének két és több identitásúak, két és több közösséghez tartozóak. Ennek kö­vetkezménye - többek között - az értékek, az er­kölcsök relativizálódása is. A kisebbségek eseté­ben ennek az új helyzetnek a következményei az átlagosnál jobban megragadhatók: s többek kö­zött a nemzeti, etnikai kötődés megkettőződé­seként is megjelennek. A kettős identitás azon­ban nem törvényszerűen előszobája az asszimi­lációnak, ahogy a többes kötődés szerinti iden­titás sem előzménye az erkölcsi-, értékrendbeli totális relativizmusnak. A magukat grádistyei horvátoknak nevező Vas és Győr-Moson-Sopron megyei horvátok pél­dáján vázoljuk az asszimiláció 1945 utáni sajátos gerjesztőit, amelyek részben e településekre jel­lemzőek, másrészt pedig több más településre is vonatkoztak, s némely esetben akár országosan is jellemzőek voltak ebben az időszakban. A kö­vetkező témaköröket fogjuk érinteni: a határ­­mentiség következményei; a kivándorlás (ameri­­kázás); a megfélemlítés; a termelőszövetkezetek körzetesítése; a fiatalok városba migrálása; az is­kolák körzetesítése; a „délszláv” nyelv problé­mája; kétnyelvű pap hiánya; az önelnevezés és annak háttere. Bár a nemzetiségi oktatás és kulturális élet fel­karolásának már az 1956. évi forradalmat követő esztendőtől, 1957-től a tanácsi jegyzőkönyvek ta­núsága szerint rendszeresen terítéken volt, de - például - az iskolák körzetesítése egyértelműen az asszimilációt szolgálta. A kulturális életben pedig főként a nemzetiségi néptáncok és népda­lok színpadi bemutatását célozták meg már a kom­munista hatalomátvételt követően is, ami a mun­kás-paraszt egység kialakítását kellett volna, hogy szolgálja. A nemzetiségi csoportok szereplései mindig különleges színfoltot jelentettek, emiatt is szorgalmazták a nemzetiségi településeken az ilyen típusú „kultúrmunkát”. 152

Next

/
Oldalképek
Tartalom