Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 31/1. (2007) (Szombathely, 2008)

Régészet - KELBERT Krisztina: Római tükrök Savariában

0,03-0,08% közt mozog, s legnagyobb értéke is mindössze 0,21%-ot mutat; ezek az adatok az elő- és hátlapra egyaránt vonatkoznak, arányuk ettől függetlenül változatlan, így ezüstözésről e tükrök esetében valószínűleg nem beszélhetünk. A tükrök ezüstös színét a magas óntartalmú ötvözetanyag és annak polírozása eredményezi. Tüzes aranyozás nyomait sem észlelték a mérések nyomán. Az ötvözetben a domináns a réz és az ón. Egy tükör kivételével (49-es számú) arányuk az elő- és hátlapon nagyjából azonos, nem tér el jelentősen. Ez azt jelenti, hogy a tükröző felületen nincs külön fémbevonat. A 49-es számú tükörnél azonban a kidolgozatlan, szürke színű hátlap mindössze 29,5%os ónkoncentrációjú, míg a feketés színű előlap 53,3%-os. Mindez arra enged következtetni, hogy a tükör olyan ónbronzból készült, amelynek előlapját magasabb óntartalmú fémötvözettel, esetleg ónnal vonták be. Ennek a felületi rétegnek köszönhetően a tükör fényvisszaverődési tulajdonságai javulhattak, és így szebb tükörfelületet alakíthattak ki azon (FARKAS és MÁRK 2000: 167). Minden bizonnyal a 4l-es számú, mélyzöld és feketés színű tükör is ónbevonattal rendelkezik, hiszen tükröző felületének egy pontján 60,9%-os óntartalmat regisztráltak. Hátlapján azonban sajnos elmaradt a mérés, így összevetni az eredményeket nem lehetséges. A korrodáltság fokának kérdésekor érdekes megfigyeléseket tehetünk a kijelölt pontokon. A zöldes korrózión hét esetben lehetett mérést végezni. Ebből öt alkalommal (a 19, 20, 22, 40, 49-es számú tárgyakon) észlelhető volt, hogy a réztartalom jelentősen nagyobb, az óntartalom pedig kisebb a fém-tiszta felületen mért eredménytől. Ebből arra következtethetünk, hogy a réztartalom növekedésével, s az ónösszetevő csökkenésével nő a korrodáltság mértéke. További fontos eredmények mutatkoztak a tükörnyelekkel kapcsolatban (6 vizsgált tükörhöz kapcsolódott nyél: 18, 20, 21, 22, 25, 40) valamint azokon a pontokon, ahol a nyelek lemeztámasztója a tükörkoronghoz kapcsolódik. A mérések hat nyél különböző pontjait, továbbá két korong csatlakozási felületét érintették (ez utóbbi sajnos azért redukálódott le, mert két esetben, a 20-as és 22-es számú tükröknél a nyelet restaurálás során visszaragasztották, így vizsgálatra a korong érintkezési mezője nem volt alkalmas; két tárgy, a 40-es és a 18-as számú tükrök esetében pedig a vizsgálat sajnos elmaradt). A nyél fogantyúján vagy fején mind a hat esetben jelentősen magasabb ólomtartalmat regisztráltak (11,9-27,4%), mint ami a lapon mérhető (1,9-6,77%; mindössze egy esetben, a 22-es számú tárgyon jelentkezett 15,1% ólom a tükörlap azon részén, mely nem érintkezett a nyéllel). Ebből tehát megállapítható, hogy a nyeleket nem ugyanabból az anyagból öntötték, mint a korongokat. Talán mivel a nyelek intenzívebben érintkeztek az emberi testtel, így jobban ki voltak téve a korrodálódás lehetőségének, ezért alkalmaztak esetükben magasabb ólomkoncentrációjú, azaz a korróziónak jobban ellenálló ötvözetet. A lemeztámasztó érintkezőjén pedig egy esetben (a 2l-es számú tárgyon) a fogantyúnál is magasabb értéket, két esetben (a 40-es és a 18-as számú tükrökön) a fogantyúhoz közeli érté-