Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 31/1. (2007) (Szombathely, 2008)

Régészet - KELBERT Krisztina: Római tükrök Savariában

tak a fémvizsgálatok: az elemzett tükör töredékek ott is ólmozott, magas ón­tartalmú bronzok voltak (McDONELL etal. 1995: 175). Szintén magas óntar­talmat vagy az ónozás lehetőségét feltételezte Istenic a poetovioi tükrök eseté­ben (Poetovioban nem történt fémanalitikai vizsgálat) (ISTENIC 1999: 64). Valamint Meeks is, aki a British Múzeum tükreinek metallográfiai analízisét követően (vizsgálatának célja, hogy Lloyd-Morgan kollekciójához típuson­ként anyagösszetételt és gyártási módot nyújtson), három csoportban írtra le a tükröket. Elsőként a magas óntartalmú bronzot említette (kb. 19-25% Sn), mely Lloyd-Morgan A, B, K, W típusaira jellemző. Másodjára az alacsony ón­tartalmú bronzot vette (kb. 8—10% Sn), mely általában nem jellemző a British Múzeumban megtalálható típusok egyikére sem. Harmadjára az ala­csony óntartalmú ónozott bronzot tárgyalta, mely Lloyd-Morgan R, S, W tí­pusaira jellemző (MEEKS 1995: 184-186). 74 A fémtükrök mellett azonban megjelentek, és a II. századtól elterjedtek az üvegből készült tükrök, melyek valószínűleg ugyan funkcionálhattak nagy falitükörként is, amint az Pauszaniasz (PAUS. 8, 37, 7) vagy Vitruvius (VlTR. 9, 8, 2) leírásából sejthető, de leginkább kézitükörként, kerek vagy négyzetes, nyéllel ellátott, vagy nyél nélküli ólomkeretbe foglalva voltak használatosak. Az auctorok meglehetősen szűkszavúak ezzel a tükörtípussal kapcsolatban. Plinius csupán annyit közölt, hogy az üvegtükröket Sidonban találták fel (PLIN. NAT. 36, 193). A kutatásban sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az antikvitás nem ismerte a fémfóliás üvegtükröket, s azok csak a XII—XIII. században, német találmányként születtek meg. Az elmúlt közel száz évben előkerült darabok azonban megcáfolták ezt a feltevést. Ezen tükrök felépítése az alábbi módon írható le: az öntött ólom­keretbe kör alakú, konvex, egyesek szerint félgömb alakú edényből kivágott (FREMERSDORF és POLÓNYI-FREMERSDORE 1984: 110-111), mások szerint pedig konkrétan erre a célra fújt, majd a szélek ki- és letörésével előállított üveglapot helyeztek, melynek hátoldalát vékony fémréteggel vonták be, ál­talában ónnal vagy ólommal, melyet aztán alaposan lecsiszoltak. Kisa el­képzelhetőnek tartotta a higannyal történő bevonást is (KlSA 1908: 359). Ragasztóanyagként Nowotny valamely balzsamot feltételezett, s kémiai vizsgálatokra alapozva megállapította, hogy a fémfóliát külsőleg egy nagyon vékony gyantaréteggel stabilizálták (NOWOTNY 1910: 112). Majd ólomból 74 A római korban az ónozás leginkább elterjedt módja a réztárgy olvasztott ónba merítése volt. Egy másik eljárás szerint a réztárgyat 300 °C-ra való felhevítés után ónrúddal ónoz­ták: az ónt a meleg felületre kenték. Továbbá vita folyik arról a lehetőségről is, miszerint már a római korban úgy végezték az ónozást, hogy a réztárgyat több napon keresztül ón­szemcsék kálium-hidrogén-tartarátos oldatában fűzték. Ezzel a módszerrel lényegesen vé­konyabb ónbevonatot tudtak előállítani (RIEDERER 1984: 77).

Next

/
Oldalképek
Tartalom