Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 30. (2006) (Szombathely, 2007)

Régészet - Tóth Gábor–Buda Botond–Bőtsch Enikő–Kovács Zsanett: A Mesteri-intaházai temető egy rendellenes egyedének embertani vizsgálata

Tóth G.-Buda B.-Bőtsch E.-Kovács Zs.: A Mesteri-intaházai temető egy rendellenes egyedének embertani vizsgálata A betegségdémon-hiedelmek a boszorkány alakját is gazdagították: különösen a délkelet-európai boszorkány visel sok, eredetileg betegségdémon-vonást, ugyanígy a magyar boszorkány is (ORTUTAY 1982: 53). A magyar boszorkányhit egyébként több rétegből tevődik össze. Egyrészt a boszorkány élő személy, akinek részint a paraszti gyakorlatban előforduló gyógyító és rontó tevékenység bizonyos vonásait, részint bizonyos természetfeletti képességeket tulajdonítanak. Másrészt ismeretes lehetett a múltban egy (vagy több) természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése az éjszakai rontás (elsősorban nyomás) volt. Ezek a vonások olvadtak később a boszorkány alakjába. Az idők folyamán a boszorkány más emberfeletti lények bizonyos vonásait is magába olvasztotta. Előszeretettel tartották boszorkánynak a rendezetlen életű vagy elmebeteg egyéneket, továbbá a bábákat, valamint a sokszor saját hitük szerint is természetfeletti képességekkel rendelkező gyógyítókat. A boszorkány emberfeletti képességeit a hit szerint örökli, vagy tanulja (ORTUTAY 1982: 55). A fentiekből világosan látszik, hogy elsősorban a nőket tartották boszorkánynak. Ennek okául az a tény szolgál, hogy ők sokkal hajlamosabbak a babonaságra, misztikumra. Az Árpád-korban a boszorkányságnak különféle alakjai és fokozatai voltak. Boszorkánynak nem születik az ember, ezt a „mesterséget" tanulni kell. Természetesen voltak, akik akaratukon kívül váltak boszorkánnyá. Legkönnyebben a szegényeket és a testi hibával rendelkezőket hozták kapcsolatba a gonosszal (SZABÓ 1976: 71). Ezektől az emberektől életükben és halálukban is féltek és ezért megkülönböztették őket. Ezt támasztja alá, hogy néhány esetben szorosan összekötözték őket, mert féltek, hogy haláluk után visszatér a szellemük. E rendellenes temetkezéseket Szabó János Győző rendezte csoportokba. A Mesteriben talált boszorkány (1. ábra) az általa készített típuscsoportok közül az I. 4. csoportba sorolható: azaz a törzs hátonfekvő, a combokat felhajlították a mellre. (SZABÓ 1976: 38). E sírnak nemcsak a fektetése volt különleges a temető általános rendjében, de a temetőn belüli elhelyezkedése is. Ugyanis a többi sírtól távol, a temető legnyugatibb pontján került elő. Ettől eltekintve mondhatjuk, hogy a temető megfelel az Árpádkori temetők sablonjának. A korai temetők általában falun kívül vannak, attól gyakran elválasztják árokkal, vízfolyással. A halottak ártó tekintetétől akarhatták az élőket megvédeni azáltal is, hogy a temetőket a településektől keletre létesítették (TETTAMANTI 1975: 88). A falu egyházi központjának a helyét minden esetben a környezet legmagasabb pontján jelölték ki. A falusi templomok a XI. század után kezdtek el épülni, eleinte szórványosan. Nem tudjuk, hogy Mesteriben a templom hol állhatott. Lehet, hogy a mai temetőben, ugyanis ma ott a legmagasabb a terület (TETTAMANTI 1975: 89). Itt viszont érthető okokból nem kutathattunk és kutathatunk. 298