Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 29. (2005) (Szombathely, 2006)

Régészet - Ilon Gábor–Juhász Imola–Sümegi Pál–Jakab Gusztáv–Szegvári Gabriella–Sümeginé Törőcsik Tünde: A Marcal-völgy története az őskortól a középkorig egy környezet – régészeti vizsgálat tükrében – Mezőlak–Szélmező tőzegláp geoarcheológiai vizsgálatának eredményei

Savaria a Vas megyei Múzeumok Értesítője, 29 (2005) A víziek közül a sásfélék (Cyperaceae) visszahúzódik; a gyékény ( Typha) eltűnik, helyét a nyíltabb, mélyebb vízre jellemző békabuzogány {Sparganium), békalencse (Lemna) és békaszőlő {Potamogeton) foglalja el. Szintén a nedvesebb környezetet jelzi az ajakosak (Lamiaceae) megjelenése. Mindez eltér a makrofosszília-vizsgálatok eredményeitől, mely szerint a terület továbbra is szárazabb lehetett. A lágyszárúak közül a zóna elején a fűfélék aránya növekszik, megjelennek a szegfűfélék (Caryophyllaceae) és a fészkesek (Asteraceae) családjának tagjai. Kisebb gabonacsúcs (a Pécel-badeni kultúra hatása?) is található ebben az alzónában, amely egybe esik a tölgy {Quercus) visszaesésével és a hárs kis mértékű növekedésével. Az alzóna végére ez a gabonacsúcs eltűnik, a fűfélék (Poaceae) aránya is drasztikusan lecsökken, a tölgy aránya ismét megnő a mogyoróval {Cory

lus), az ürömmel {Artemisia) és a libatoppal {Chenopodium) együtt. Ugyanekkor tapasztalható a sásfélék (Cyperaceae) növekedése is a békaszőlővel {Potamogeton) párhuzamban. Ezt az időszakot a terület kora és középső bronzkori viszonylagos ritkán lakottságával és a talán inkább az állattenyésztés dominanciája irányába elmozduló gazdálkodással párhuzamosíthatjuk. A második alzónára a fásszárúak folyamatos növekedése a jellemző, a gabonafélék mennyiségének csökkenésével. A lombhullató fafajok dominálnak az erdő közül, a lucfenyő és az erdei fenyő csak két kisebb csúcsban jelenik meg a zóna vége felé, ami összefügghet a tölgy arányának időszakos vagy átmeneti csökkenésével. A korábban megművelt földterületen a művelést felhagyták (gabonapollenek hiánya) ugyanakkor ismét megjelenik az útifű {Plantagó), legeltetést, taposást jelző gyomnövény (BEHRE 1981), de a bolygatást jelzi a libatop {Chenopodium) és a galaj {Galium) is. A zóna végén egy kisebb pernyemaximum jelenik meg, ami talán a korszakot lezáró halomsíros megjelenésre utal. A korábban jelen levő fűz {Salix), amely vízparti puhafás ligeterdőkben jelenik meg, eltűnik, helyét az éger veszi át, ami a láperdők jellemző fafaja. A szelvényben ismét felbukkan nagyobb mennyiségben a nád {Phragmites), г. békabuzogány {Sparganium) és a békaszőlő {Potamogeton), valamint a süllőhínár {Myriophyllum) is nyomokban megtalálható. Ezzel együtt némileg csökken a sásfélék aránya. Es megjelenik a parti vizes élőhelyekre jellemző füzény {Lythrum) is. Nő a nedvességet szintén kedvelő ajakosok (Lamiaceae^) és a boglárkafélék (Ranunculaceae^) aránya. A következő pollen alzóna (112-84 cm: 1800-300 cal ВС között) kisebb pernyemaximummal indul. Visszaesik a fás szárúak aránya, ezen belül is a tölgyé {Quercus). A szil {Ulmus) viszont növekszik és a gyertyán {Carpinus) is ekkor jelenik meg. A fűz {Salix), éger {Alnus), és a kőris {Fraxinus) folyamatosan jelen van, mint ligeterdei alkotók. A klíma melegebbé válását jelzi a gesztenye {Castanea), amely a szubmediterrán területekre jellemző melegkedvelő faj. A nád {Phragmites) továbbra is megtalálható a parti vegetációban csakúgy, mint a palkafélék (Cyperaceae) és a békabuzogányt felváltó gyékény ( Typha). A zóna harmadától kezdve a békaszőlő {Potamogeton) egyre növekvő aránya tápanyagban gazdag, mélyebb vizű környezetet jelez, amelyet alátámaszt a süllőhínár {Myriophyllum) megjelenése is, 173