Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 28. (2004) (Szombathely, 2004)

Régészet - Bíró Szilvia: Savaria nyugati temetője

Savaria a Vas megyei Múzeumok Értesítője, 28 A temető hamvasztásos sírjainak esetében talán egy kivételtől eltekintve csupa központi égetőhelyen, ustrinumon hamvasztott temetkezésekről van szó. A feltáráskori rítusra vonatkozó megfigyelések csekély volta ill. hiánya miatt a temetkezési szertartásokról pontosabb adattal nem rendelkezünk, így nem tudjuk eldönteni, hogy a hamvasztás után az ustrinumról csak a hamvakat vagy a máglya maradványait is átvitték-e a sírba. Az ustrinatum típusú temetkezések esetében két nagyobb csoportot tudunk elkülöníteni: az urnasírokat és a szórthamvas sírokat. Az urnasírok közé sorolom az összes olyan sírt, amelyben a hamvasztás után a maradványokat egybetartják, és kerámiába, üvegbe, szerves anyagba, vagy faragott kőládába helyezik a mellékletekkel együtt — esetleg a máglya maradványaival. Jellemző vonásuk, hogy a sírgödör foltja sokszor nem látszik, az urnát egyszerűen a földbe ássák. Megjelenésük római kultúra elterjedésével kapcsolható össze, a kutatás általában már a korai romanizált, városlakó réteg meglétét feltételezi (TOPÁL 1981: 78, 45.Íj.). A legnagyobb számban a kerámiaurna-sírok képviseltetik magukat. Az, hogy az urna tartalmazotte a máglya maradványaiból is valamit, nem megállapítható egy esetet kivéve: Szt. István Park — Liget Hotel 14. sír, itt az urna csak emberi maradványokat tartalmazta, illetve némi állatcsontot, amely talán a halotti lakoma maradványa volt (ILON és TÓTH 2001). A temetőhöz tartozó hamvasztásos sírok legnagyobb hányada ebbe a kategóriába tartozik. Egy gazdagabb változatát jelenti az egyszerű urnasírnak, ha az urnát téglalapokkal kerítik el, mintegy rekeszt készítve a mellékleteknek. Savaria többi temetőjében megfigyelt rítusok közül a kerámia urnasírok a leggyakoribbak; mind az északi, mind a déli temetőben nagyszámban megtalálható a koracsászárkorban, ezen temetők feltárt részletei általában a II. század közepéig vannak használatban (MÓCSY 1954: 188; BuÓCZ 1961: 238; BuÓCZ 1963: 141), bár a rítus bizonyára továbbél. Pannónia többi temetőjében is az egyik legelterjedtebb sírtípus, mind a legkorábbi településeken (PLKSNICAR-GEC 1972: T.CCXH-CCXIII), mind a provincia későbbi temetőiben (TOPÁL 1993: C5-C6). A leggazdagabb urnás temetkezések közé tartozik az irodalmi forrásból ismert Bagolyvár utcai sír, amelybe a leírás alapján üvegurna volt, benne terra sigillata. Az üvegurnás temetkezést a kutatást Aquileiából eredezteti, az elhunyt szorosabb észak-itáliai kapcsolatát feltételezi (MÓCSY 1954: 190). A városhoz tartozó többi temetőben is megtalálható ez a rítus (BuÓCZ 1961: 237, VI. sír), elterjedése inkább a Borostyánkőút mentén figyelhető meg (Arrabona: SzŐNYl 1973: 33, 16. sír; Carnuntum: ERTHL KT ALII 1999: 29). A faragott kőládába való temetkezés szokását is az urnás temetkezések közé sorolom. Négyszegletes ossuarium került elő a Jókai u. 32-ből, de ebben csak faszéndarabok voltak, feltehetőleg már bolygatva volt. Köralakú kőurna látott napvilágot a Szt. László király utcából és az arról nyíló Tompa utcából. Mindkettőt gazdag melléklettel látták el, bár ezeket elsősorban csak leírásból ismerjük. Szombathelyen a déli temető és az északi temető egy-egy sírjában is előfordul, de mindkettő üres volt, valószínűleg már a római korban kirabolhatták őket (BuÓCZ 1961: 238, XIV. sír; BuÓCZ 1963: 141, XIX. sír). Az előbbiek alapján az egyik leggazdagabb római sírtípusról van szó, amely egyes értelmezések szerint a nagyobb méretű síremlékek formájából vezethetőek le (JoVANOVIC 1984: 147). A szórthamvas temetkezések képviselik a hamvasztásos sírok másik nagy csoportját: egyszerűbb típusa a hamvak egyszerű sírgödörbe való szórása, a gazdagabb változat esetében a sírgödröt valamilyen építőanyaggal kibélelik. A temető sírjai közül a biztosan meghatározható rítusú sírok közül csak az utóbbi típusra találunk példát. Szerényebb kivitelezésűek a téglákkal kibélelt szórthamvas sírok: az ide köthető sírok a mai Szent István Park területéről kerültek elő, mindegyik bolygatott volt, így pontosabb keltezésük problematikus, de talán a leletanyag alapján II. század 2. felére-III. századra tehetőek. A rítus párhuzamait a Észak-Itáliában, Emonában (PLKSNICAR-GKC 1972: T.CCXIII. 1-16), ill. a moesiai és dél-pannoniai területen (JOVANOVIC 1984: 147) találjuk meg, ezen területen elterjedésük csak a Kr.u. II. század középső harmadáig követhetőek. 85