Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 28. (2004) (Szombathely, 2004)

Régészet - Takács Zoltán: A magyarok türk megnevezése Bíborbanszületett Konstantinos De Administrando Imperio című munkájában

TAKÄCS Z.B.: A magyarok türk megnevezése megadásával, melyek határfolyók, a türkök (magyarok) esetében pedig a szállásterületen átfolyó folyók nevének a megjelölésével. A 37. fejezetben ezt követi a korabeli szervezeti viszonyok bemutatása, a nyolc besenyő tartomány, törzs felsorolásával és földrajzi helyzetük megadásával. A türkök (magyarok) esetében ez a kabarok lázadásának és csatlakozásának beiktatása (39. fejezet) után következik, ami egyben jelzi a Kazár Kaganátusból kivált kabarok szerepének a jelentőségét a türkök (magyarok) történetében. Mindkét leírásban olvashatunk elszakadt népekről. A DAl: 37/50-57 szerint az úzok támadása és sikeres földfoglalása után a besenyők egy része nem tartott az elvándorlókkal, hanem az úzokkal élt tovább. Annak ellenére, hogy nem tartottak társaikkal, öltözetükkel jelezték származásukat. A 38. fejezetben a türkök (magyarok) esetében is találunk két alkalommal utalást elszakadt néprészekre. A DAl: 38/24—28 közlése alapján annyit tudunk meg, hogy a besenyők a magyarokat legyőzték és a szállásaik elhagyására kényszerítették őket. A kangarnak is nevezett besenyők támadása olyan nagy erejű volt, hogy a türkök (magyarok) két részre szakadtak. Konstantinos szavaival: „Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják", a Levédi által irányított rész pedig Etelközben telepedett meg. A császár szerint a honfoglalás után sem szűnt meg a két néprész kapcsolata, folyamatos volt a kapcsolattartás (DAl: 38/61—65). A két történet összetartozik. Egyrészt a közös motívum alapján, miszerint mind a besenyők, mind a türkök (magyarok) számon tartották az eltelt évtizedek ellenére is, hogy rokonaik élnek tőlük nagy távolságra. Nem minden esetben jelent értelmezési segítséget különböző analógiák felemlítése, de ez esetben érdemes utalni az ún. türk nagyfeliratok elemzésének egyik tanulságára. A II. Türk Kaganátus Orhon folyó menti feliratainak vizsgálata nyilvánvalóvá tette, hogy a kaganátus önmagát mint államot nem határokkal meghatározott egységnek tekintette, hanem mint az uralma alá tartozó népek összességét (VÁSÁRY 1983: 207-212; ZlMONYl 2003). A nomád birodalom számontartotta változékonysága mellett is a hatókörébe tartozó csoportokat, gátolni igyekezett azok kiszakadását, ugyanis az egyben hatalmi körének szűkülését, csorbulását is jelentette. A felvetett szempont fényében a besenyőktől és a 38. fejezet türkjeitől elszakadt népesség megemlítése halvány nyoma lehet a nomád, vagy másképp a steppei hatalmi felfogás érvényesülésének. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a távolba szakadt néprész említése, sőt az a tény, hogy emlékük nem halványul, értelmezhető egy másik fogalmi rendszerben is, melyben nem egy birodalom, uralom hatalmi szemszögéből, hanem fordítva, az egyes egyének csoporthoz való tartozása felől közelítünk, annak legkisebb egységétől, a családtól a nemzetségen, a törzsön át a legmagasabb uralmi formához, a birodalomhoz, a kaganátushoz. Itt különböző alapon meghatározott mitudatról van szó, mely az egyik oldalról azonosítja magát, de a másik oldalról el is határolódik azoktól, akik nem részei önmeghatározásának. A besenyők esetében ez utóbbi látszik jól, ugyanis a fő csoporttól leszakadt rész bár együtt él az úzokkal, azonban azoktól egyértelműen megkülönbözteti magát, melynek formája Konstantinos szerint az öltözetben való különbség felmutatása. Visszatérve a besenyőktől és a türköktől (magyaroktól) leszakadt néprészek kérdéséhez, a fentiekben röviden áttekintett, a két fejezetben olvasható különböző történetek közös motívumai mellett történeti párhuzam is felmutatható. A DAl: 37/2—14 elmondja, hogy az úzok elfoglalták a besenyők szálláshelyét az Etil (Volga) és a Jejik (Urál) között. A besenyők innen indultak arra a földre, amelyen akkor még a türkök laktak, de harcban elvették tőlük. Ide kapcsolódik a DAl: 37/50-57, ahol az úz földön maradt besenyőkről van szó. A kutatást gúzsba köti Konstantinos kronológiai meghatározása, a kettős keltezés. Az úzok besenyők elleni támadását a maga korához képest pontosan fél évszázaddal előbbre teszi, de a vereség utáni újbóli letelepedést, immáron a türkök földjére, már ötvenöt évvel korábbra helyezi. Az ellentmondás egyértelmű, hiszen a szöveg ezen állapotában előbb volt a megtelepedés az új szállásterületen, mint a menekülés a régiről. Tovább növeli a hely értelmezésének a nehézségét, hogy az elemzők — teljes joggal — mindezeket egyeztetve a 38. fejezet egyes eseményeivel, az ott határozottan említett levediai vagy etelközi besenyő támadással, igazából nem tudnak pontos időrendet adni (összefoglalóan TÓTH 1998: 179—180). Ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy Konstantinoson kívül máshol 322