Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 28. (2004) (Szombathely, 2004)

Régészet - Daróczi-Szabó László: Sé-Doberdó kelta állatcsontjainak elemzésée

DAKÓCZI-SZABÓ L.: Sé—Doberdó kelta állatcsontjainak elemzése kívül gyapjáért is. A leletanyagra jellemző töredezettséget mutatja, hogy összesen egy csont volt alkalmas marmagasság-számításra, egy kiskérődző radius (orsócsont), amely alapján az egyed marmagassága 61 cm volt (TKICHERT 1975). A vaskorra a háziállatok között erőteljes méretcsökkenés figyelhető meg, amelyet klimatikus okokkal szoktak magyarázni. Ebbe a tendenciába tökéletesen beleillik ez az állat is. A házisertés aránya csak a keltáknál múlta felül rendszeresen a birkáét, valójában e „csak" húshasznú állat a legtöbb korban a marha-juh/kecske páros mögött volt, éppen egyoldalú hasznosíthatósága miatt. A házidisznó nem csak gazdaságilag volt rendkívül kiemelkedő jelentőségű a keltáknál, hanem kultikus szerepe is ismert, például a sírmellékletek alapján úgy tűnik, hogy a halál állataként tekintettek rá (SZABÓ 1971: 68). A kelták sertéstartásának itteni viszonylagos mellékszerepének magyarázata a földrajzi adottságokból következhet: a száraz, dombos vidék nem kedvez a disznótartásnak. A vízigényes, nem túlságosan mozgékony sertés jobban kedveli a vizenyős, mocsaras vidékeket (pl. folyók árterülete vagy torkolata), és nem megfelelő körülmények között nehezebben tenyészthető. Egy másik magyarázat esetleg az ezen a területen korábban élő népesség állattartó szokásaiban kereshető, akiknek állattenyésztési tapasztalatait a később ideérkező kelták átvehették. Az itteni klimatikus viszonyok ismeretében az első feltevés helyessége valószínűbb. A négy szárnyascsontból kettő volt azonosítható (házityúk). A másik kettőt nem lehetett pontosan meghatározhatni, de arányaik alapján valószínűleg ezek is házityúkokból származtak. A háziszárnyasok, akárcsak napjainkban, hússal, tojással és tollal látták el a lakosságot. A kutya valószínűleg a maihoz hasonló, őrző-védő szerepet töltött be. A kutyahús fogyasztására utaló jelek a bronzkor végére eltűntek (BÖKÖNYl 1988: 320), és itt sem kerültek elő olyan nyomok, amelyek alapján a kutyák esetleges evésére következtethetnénk. A kelták egyébként járatosak voltak a kutyatenyésztésben, egy Európa-szerte meglehetősen elterjedt kistestű ölebet is kitenyésztettek (BÖKÖNYl 1988: 320). A lónak mellékes szerepe lehetett a telep életében, mivel letelepült népként kevésbé volt szükségük rá, és élelmiszertartalékként sokkal több előnye van a lónál igénytelenebb marha tartásának. Az állat kultikus szerepe is ismert a keltáknál: Eponának, a termékenység istennőjének a követése valószínűleg egy ló-istenség kultuszából származott. Az állat tisztelete tükröződik a pénzérméken, edényeken stb. látható ábrázolásokban. Kérdéses azonban, hogy a hadviselésben mekkora szerepe lehetett a település lovainak. Sajnos a töredezett csontokból nem lehetett marmagasságot számítani, így nem tudni, mennyire illeszkednek be az aprótestű kelta lovak sorába, amelyek marmagasságai esetenként az 1 métert sem haladták meg (BÖKÖNYl 1988: 255-257). A vadászat mellékszerepét a vadcsontok szinte teljes hiánya mutatja: mindössze egyetlen mezei nyúl csontja került elő a lelőhelyen. A jóval később, csak a középkor folyamán háziasított nyúl (BÖKÖNYl 1988: 334) kiváló húsa és bundája ellenére feltehetőleg nem volt mindennapos zsákmány. A háziállatok tenyésztésére „szakosodott" lakosság valószínűleg csak esetenként, mintegy mellékfoglalkozásként vadászott, így a vadállatok szerepe nem lehetett jelentős a település gazdasági életében. A legapróbb csontokról (csiga és patkány) nem lehet sokat mondani. A csigával kapcsolatban az is kérdéses, hogy az adott korszakhoz tartozik-e, a patkány pedig bármelyik korszakra jellemző lehet, a lelőhely tisztasági viszonyaitól függően. Az anyag elsősorban konyhahulladékból származik, ezt bizonyítják a viszonylag sok (39 db) csonton megfigyelhető (különböző fokú) égésnyomok, a vágás- és hasításnyomok (12 db), valamint a nagyfokú töredezettség. Összesen 6 csonton találtam rágásnyomokat, amelyek minden bizonnyal kutyáktól származnak. A csontok húsminőség szerinti különválasztásakor (UKRPMANN 1973) szembetűnő lehet a közepes minőségű húst tartalmazó csontok kiemelkedő száma, elsősorban a juh/kecske és a szarvasmarha esetében. Figyelembe kell azonban venni, hogy az arányt erőteljesen befolyásolja a csontvázban amúgy is nagy számú bordák száma, amelyek ráadásul igen könnyen törnek több darabba (2. táblázat). 136