Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 24/3. (1997) (Szombathely, 1997)

Zoffmann Zsuzsanna: A Dunántől őskori népességének embertani vázlata

SAVARIA24/3 (1998-1999) PARS ARCHAEOLOGICA dombon is ezt tanúsítja a sok viszonylag nagyméretű magkő, valamint a 17. objektum, amelyet - minden valószínűség szerint egy lakóház délnyugati sarkához közel fekvő - műhelygödörnek lehetett meghatározni, és az onnan előkerült igen nagyszámú szilánk és magkő-töredék alapján joggal feltételezhető, hogy éppen kőmegmunkáló műhely lehetett. A szentgáli vörös radiolarit azonban nemcsak Szentgyörgyvölgy-Pityerdomb kőeszköz-anyagát adta. A már említett Zala megyei új, késő Staréevo-kultúrára keltezhető lelőhelyen szintén ez a nyersanyag szolgált a szilex-eszközök alapjául (T. Bíró Katalin és H. Simon Katalin szíves közlése. A kő-leletanyagot T. Bíró Katalin dolgozza fel, csakúgy, mint Pityerdomb anyagát.) A legidősebb vonaldíszes kultúra népessége, úgy tűnik, nemcsak ragaszkodott ehhez a nyersanyaghoz, hanem egyik legértékesebb kincse, afféle „kemény valuta" lehetett a Közép-Európai vonaldíszes csoportok számára, hasonló, mint a tokaj-vidéki obszidián az alföldi csoport és a Kárpát-medence keleti része számára (T. BÍRÓ 1988). A szentgáli nyersanyag ugyanis felbukkan és jellegzetes a Közép-európai vonaldíszes kultúra kezdeti fázisához tartozó, Bécs melletti Brunn II. lelőhelyen is (LENNEIS 1995, p. 21). Brunn pedig Szentgáltól még messzebb fekszik, mint Pityerdomb! Ez a nyersanyag azonban nemcsak a Bécsi-medencéig jutott el, hanem a Duna mentén tovább nyugat felé. A legújabban E. Lenneis és J. Lüning vezetésével végzett, nagyszabású ásatásokból álló program, amely a neolithikum kezdeteit és a terjedés fő útvonalait hivatott vizsgálni, már több olyan, idősebb vonaldíszes település tárt fel Alsó- és Felső-Ausztriában, ahol a pattintott kőeszköz-anyag „szinte kizárólag a magyar Bakony-vidéki radiolarit" (LENNEIS 1995, p. 22.). Egy legújabban közzétett összefoglaló munka elterjedési térképén pedig jól látszik, hogy a vonaldíszes kerámia kultúrája már a legidősebb szakaszában is egészen a mai holland határig jutott el, és az ottani lelőhelyeken talált, Szentgálról származó vörös radiolarit még mindig eléri az összes kőeszköz-anyag harminc százalékát! (GRONENBORN 1994, p. 136-137, 2. kép). A térképre nézve nem nehéz feladat rekonstruálni, hogy a Dunántúl déli részét - és most már a gellénházai lelőhely ismeretében a Zala folyó mentét is lakó balkáni kései Staröevo-kultúra és a vele valószínűleg egyidőben formálódó dunántúli (közép-európai) vonaldíszesek népcsoportjai miként juthattak el a szentgáli kovabányáig. A Kis-Balaton mocsaraiból kivezető út egyrészt minden bizonnyal a Zala folyó völgye lehetett A zalabéri éles kanyarulatánál elhagyva a Zalát, egy szelíd dombhát megkerülésével már a Marcal-folyó völgyébe jutni, abba folyik bele a Torna-patak, amely a szentgáli Tűzköves-hegy lábához vezet. így a nehezen áthatolható erdőségeket kerülve és mindig vízközeiben maradva néhány nap alatt bejárható ez a távolság. Ezt a feltevést erősíti Torma István 1969-ben közzétett rekonstrukciója is (TORMA 1969, p. 77, 2. kép). Eszerint feltűnően sok a terepbejárások alapján megállapított vonaldíszes lelőhely a Torna és a Marcali összefolyásánál, azon túl pedig a Zala folyó völgyének keleti szakaszán. Összességében a legsűrűbb vonaldíszes betelepülés a Keszthelyi és a Zalavári síkságon állapítható meg - a Veszprém megyei topográfiai munkálatok alapján. Ami a zalai lelőhelyeket illeti, Korek J. és legújabban H. Simon Katalin kutatásai tartalmaznak csupán erre utaló adatokat (KOREK 1960; H. SIMON 1990; HORVÁTH - H. SIMON 1997), leszámítva a már említett két mikroregionális programunkat. Létezhetett esetleg egy Balaton-közeli, a mocsarak felett a hegyek oldalában húzódó mellékút is, amelyet pl. a Révfülöpön, Felsőörsön és Veszprém környékén napvilágra került vonaldíszes leletek bizonyíthatnak (MRT 1; BÍRÓ - REGÉNYE J. 1991, Fig. 2. és pp. 352-355.). Ennél azonban minden bizonnyal sokkal jelentősebb lehetett a Déli-Bakonyt észak felől határoló útvonal, amelynek kedvező földrajzi sajátosságait a mai 8-as főút kijelölésénél is figyelembe vették. Szentgálról visszafelé ismét a Marcal, a Zala és a Rába folyók völgye lehetett a fő közlekedési útvonal. Mindez jól összecseng azzal a kulturális képpel, amelyet jelenleg a Délnyugat-Dunántúlon élt Staröevokultúráról alkothatunk (elsősorban Kalicz N. munkássága alapján: KALICZ 1990). Eszerint a Zala és Kerka folyók völgye lehetett a Starcevo-népesség szállásterületének északi határa, ezen a termékeny löszös területen már a vonaldíszes népcsoportok életének kezdeti szakaszában határozott irányú kulturális cserekapcsolatok és útvonalak léteztek. Az egyik fő útvonal tehát a ZalaMarcali-Torna völgyén át haladt a szinte újkőkori presztizs-árunak számító nyersanyag, a szentgáli vörös radiolarit lelőhelye felé és onnan vissza. Ugyanakkor látni kell - és ezt a Kerka-völgyi számos vonaldíszes lelőhely léte is megerősíti, hogy a Marcal mellett a Rába folyó völgyén át is elérhették e korai vonaldíszes népcsoportok a Duna völgyét, ahonnan pedig nyugat felé igen gyorsan terjeszkedtek, és vitték a szentgáli kova magköveket, mint ezt az alsó-ausztriai, morvaországi, és délnémet lelőhelyek bizonyítják. Hogy ezek a kapcsolatok visszafelé is rekonstruálhatók lesznek-e, másképpen fogalmazva: volt-e valamilyen csere-áru, vagy a kiválasztott küldöttek maguk vitték haza a kin-* eset érő nyersanyagot, egyelőre korai vonaldíszes ть port-leletek híján nem lehet eldönteni A fentiekből tehát kitűnik, hogy már a neölithikum kezdetén léteznie kellett egy igen fontos kereskedelmi és kulturális útvonalnak a Nyugat-Dunántúlon, amely elsősorban, vagy legalábbis nagy részben a szentgáli kova-nyersanyag kereskedelmére épült* A Mura, Zala 54