Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Ratkó Lujza: Hagyomány és korszerűség a néptánc mozgalomban

RATKÓ L.: Hagyomány és korszerűség a néptáncmozgalomban szervetlenül felépülő, folytonosan változó, („fejlődő", „haladó") modern kultúrától is. Már ezek az antagonisztikus jelzők is mutatják, hogy a tradicionális és a modern kultúra két alapvetően másként felépülő és működő világ, a kettő kizárja egymást mint ahogy a modernitás valóban a tradíció ellenében jött létre, s megszületése annak fokozatos háttérbe szorulását és lassú elhalását eredményezte, illetve eredményezi. Mindezekből következik, hogy a hagyomány fenntartásáról beszélni puszta illúzió; amit a hagyományőrzésnek nevezünk, az nem más, mint az egykoron szerves egységet alkotó tradíció egyes megjelenési formáinak kizárólag formai átemelése, átmentése modern világunkban. Ezek a hagyományos elemek ilyen módon elgyökértelenedve, kiszakítva eredeti környezetükből éppolyan részévé váltak egy idegen, nem hagyományos kultúrának, mint annak összes többi összetevője: egy organikus egész „sejtjeiből" egy szisztematikus egész „fogaskerekeivé" lettek. Ezek után levonható a következtetés, ami egyben megválaszolja első kérdésünket is: a tradíció semmilyen módon nem tehető korszerűvé, mert akkor éppen lényegét, hagyományos mivoltát veszítené el. Ebből következik az is, hogy a hagyományőrzés mai formái kivétel nélkül mind „kor - szemek", vagyis megfelelnek modern korunk igényeinek és elvárásainak. A kérdés azok után tehát nem az, hogy hogyan tehető korszerűvé a hagyomány, hanem hogy hogyan tehetők ismét hagyományossá - vagy legalábbis „hagyományosabbakká" - a paraszti kultúra napjainkig fennmaradt, korszerűsödött töredékei! Ennek mindössze egyetlen módja lehetséges: fel kell tárni azt a mélységi dimenziót, a népi műveltségnek azt a gondolati, eszmei alapját, amely „népivé" (értsd hagyományossá) avatta, egyetlen organikus egésszé fogta össze többek között a díszítőművészetet, az építészetet, a népköltészetet, népzenét, viseletet és a táncot. Csak ennek az eszmeiségnek, a tradíció e lényegi magvának megértése tenné a hagyományőrzést valóban hagyományőrzéssé, s emelné azt minden más „korszerű" kulturális tevékenység fölé! Úgy vélem, hogy a hagyománnyal foglalkozók számára a tradíció világlátása, értékrendje - ha nem is közösségi, csupán individuális szinten - modern korunk értékzavarában is eligazító, megtartó erő lehet épp úgy, ahogy sok száz éven keresztül az volt. Visszatérve szorosabban vett témánkhoz, a néptánc - és táncházmozgalom is terjesen megfeledkezni látszik arról a néprajzi, kulturális háttérről, amely létrehozta a táncot, magát, s amelyben gyökerezik az egész tánckultúra. Nem csak arról van itt szó, hogy a táncoktatók és koreográfusok jó része még az adott táncanyag szerkezeti, stiláris és zenei jellemzőivel sincs tisztában, hanem a túlmenően nem ismeri azt a tradíciót, amely nélkül a néptánc csak kiüresedett héj lehet, puszta technika. Ez a tudatlanság sok esetben nemcsak igénytelenségből fakad, hanem a néptánc (és néprajzi) szakirodalom hiányosságaiból is. A magyar néptánc kutatás alapjait megvető generáció számára ugyanis jó 40-50 évvel ezelőtt a legfontosabb feladat az eltűnő félben lévő táncok egyre sürgetőbb filmre vétele, rögzítése volt, - szükség képen élősorban formai és zenei szempontú elemzések, rendszerezések alapján - a tánctípusok és táncdialektusok meghatározása, a magyar tánchagyomány történeti rétegeinek körvonalazása, Európai összefüggéseinek feltárása következett. Érthető, ha e nagyszabású, sokszor heroikus erőfeszítést követelő munkában kevesebb ener60