Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

III. Az Őrvidék 1100 éve. Konferencia: Őriszentpéter, 1996. június 26–27. - Benczik Gyula: Nemzetség és szer Nagyrákoson

SAV ARIA, 22/4 (Pars ethnographica) Ezek után érthető, hogy az írásbeliséget nélkülöző, a csak emlékezetre hagyatkozó rokonság-számontartás elbizonytalanodott 1574-re, amikor is az összes nagyrákosi nemes családfő együtt folyamodott II. Miksához új adományért, a kiváltságaik újbóli megerősítéséért. A felhozott indok, miszerint a háborús viszonyok között elvesztek okleveleik, nyilvánvalóan hamis volt, hiszen a nagyrákosi kommunitás ládája 1992-ig, a levéltárba kerülés napjáig őrizte Naj>y Lajos függőpecsétes privilégiumlevelét. Az igazi ok a leszármazás számontartásának problémája lehetett: mégha az adománylevelet el is olvasták, vagy elolvastatták, kétszáz év távlatából az egyenes apaági leszármazást igazolni írások nélkül már nem lehetett. Persze a korszakról se feledkezzünk meg. A török fenyegetés, a belbiztonság gyengülése, a védelmi munkálatok nem csak bizonytalansággal töltötték el a kisnemességet, de az időpont alkalmasnak látszott a királynál kieszközölendő kiváltság újbóli megerősítésre is. Tizenöt nagyrákosi nemest sorolt fel II. Miksa nova donatioja, ezzel örökre megoldódott a leszármazás igazolásának gDndja. A valódi ősatya Sáska Miklós alakja már régen feledésbe merülhetett, a nemesrákosiak ezentúl ágazatok szerint tartották számon nemességüket, jussukat a földbirtokra. Kialakult a kettős családnevek használata (Nemes másként Fölnajy, Nemes másként Kökény) saját kombinatorika szerint, sőt a „fölnagy" jelentésének elhomályosulásával egy időszakra „Nagy"-ra rövidítették nevüket a Fölnagyok A nemesi előjogok megerősítése időben érkezett. Nyolc év múlva, 1582-ben, a török felégette, lerombolta mintegy sávban Szattától Hegyhátszentn tártönig a falvakat. Vásárosrákosról is azt írják 1588-ban: „mindenestől fogván mező puszta". Jó tizenöt év múlva települt újra, a tizenötéves háború elején. Mindenesetre a rákosi nemesek feltehetően jó előre elmenekültek a török elől 1582-ben, s ha vérveszteség is érte őket, 1600 körül már teljes létsizámbarilaláljuk őket a nemesi összeírásokban, Megváltozott viszont a falu szerkezete, míg korábban két Rákos volt, az újratelepülés kezdetén jó néhány évtizedig Pusztarákosnak, majd a Batthyányadminisztráció hatására Belsőrákosnak nevezték el. Most már a nemeseket is magában foglalta, talán ettül datálódik a Nemes szer megkülönböztető elnevezés használata is, jóllehet írott bizonyság erről még nem áll rendelkezésre. Kanizsa eleste {1606) utón hódoltsági térület lett az Őrség is. A Sáskákat és rokonaikat nem találjuk sem a végváriak, sem a Batthyány-servitorok sorában. Sáska Géci kivétel, ő az őrimagyarósdi Darabos-kastélyban hajdúként szolgált egy rövid ideig, 1659 táján. A kis nemes közösség a puszta túlélésre rendelkezett be. Amikor 1678-ban az Őrség jobbágysága fellázadt a Batthyány család ellen, hogy felsőőri sugalmazásra kollektív nemességet szerezzen, a valódi nemes nagyrákosiak a többszáz személyt felvonultató tanúkihallgatásokon hamisan tanúskodtak: azt állították a többi tanúval együtt, hogy az őrségiek mindig is valódi nemesi szabadságban éltek; Mináhiaba, a rebeliíót leverték, amit korábban nem ismert elnyomatás követett. A példa figyelmeztetőül szolgált a rákosi nemesek számára, saját korábbi dacos kiváltságőrzésük igazolást nyert. Most sem fogadtak maguk közé az apaági leszármazók családjain kívül senkit. 1843-ban is egy Fölnagy-oíiztozkodásra kiszálló táblabíró megjegyezte: „az ott divatozó szokás szerint a leányoknak csak egy 141