Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Pávai István: A népi és nemzeti kultúra viszonyának néhány zenei aspektusa Erdélyben

SAVARIA, 22/4 (Pars ethnographica) valóban mutat közös vonásokat a román ínvartitávál, attól részleteiben mégis eléggé eltérő. Az ő szűkebb pátriájában, Hunyad megyében, a magyarok nem táncolják ezt a táncot, a románok viszont igen. Valószínű, hogy ezért érezte idegennek a magyar forgatós táncot, amelynek betiltásáért fölszólalt. Az általa egyedül magyarnak tartott tánc a viszonylag újabb stílusú csárdás lehetett. Érdekes egyébként a magyar értelmiségnek ez a kulturálisan öncsonkító magatartása, amely a ferti formán kívül (a saját kultúra egyes elemeinek egy másik kultúrába való utasítása) több másikat is alkalmaz („csak a magyar nóta az igazán magyar" és ennek az ellentéte: „csak az ősi pentaton népdal a magyar", „a népzene csak feldolgozva szalonképes" stb.). A korábbi hagyomány fölcserélésének folyamata igen latens módon, földrajzilag és társadalmilag differenciáltan zajlott és zajlik, hiszen még napjainkig sem fejeződött be. Közismert, hogy az erdélyi magyarságon belül a székelység polgárosultsági foka magasabb, mint az un. szórványmagyarságé. A moldvai magyarok repertoárjában szembetűnő a régies dallamrétegek túlsúlya az új stílusú népdalokkal és a népies műdalokkal szemben. Utóbbiak rendszerint csonka formában, jócskán átalakítva bukkannak föl. Jelenlétük a harmincas évek anyagában még szerényebb volt, hiszen szélesebb elterjedésük a sztálini korszakban létrehozott magyar tannyelvű iskolák működésének köszönhető. Viszonylag újabban jelentek meg Moldvában azok a részben régi stílusú dallamokra énekelt közmagyar katonanóták is, amelyek elsajátítására a Trianon utáni időszakban, a székelyekkel való együtt katonáskodás nyomán kerülhetett sor. Az eltanulás tényét rendszerint számon lartják az adatközlők.

12 „A dallamdíszítési hagyomány az összes magyar zenedialektus-terület közül itt a legelevenebb. Az 1930-ban készült első fonográffelvételek és az új magnetofonos gyűjtések összehasonlításából nyilvánvaló, hogy az előadási szokások Moldvában ma is változatlanul gazdagok" - írja Paksa Katalin.

13 A székelyekénél magasabb hagyományőrzési fokot a Mezőségen és más, zártabb erdélyi tájakon is találhatunk, de az is megállapítható, hogy a Székelyföldön belül is kistájanként elég nagy különbségek mutatkoznak ilyen tekintetben. Még érdekesebb azonban egy kevéssé kutatott jelenség: a falu társadalmának belső tagozódásában megfigyelhető differenciált viszonyulás a hagyomány fenntartásához, felcseréléséhez. Amikor 1941-ben a Néprajzi Múzeum és a Magyar Rádió meghívására sor került Lajtha László bözödi adatközlőinek gramofonfelvételére, Lajtha Bözödi György marosvásárhelyi író közbenjárását kérte ahhoz, hogy Bágyi Jánosnak megfelelő ruhát szerezzenek, mert nincs neki, ugyanakkor rá okvetlenül szükség van, mert „több olyan dalt tud, amelyet a többiek nem ismernek".

14 A helyszíni fonográffelvételről lejegyzett egyik dalának támlapjára Lajtha ráírta: „guta ütött ember, szöveg azért érthető nehezen; őt tartották a legjobb énekesnek s mesemondónak;

15 van dallam s szöveg, amit már csak ő tud; a falu végén földbe ásoti fedezékben la12 Veress Sárkor 1989.306; Jagamas János 1957.474-475; Martin György 1970.246; Pávai István 1995a. 21. 13 Paksa Katalin 1993. 149. 14 Berlász Melinda 1992. 118-120; Pávai István 1992. 138. 15 Bözödi György kétkötetnyi mesét adott közre Bágyi Jánostól: A tréfás farkas Bp., 1942; 1943), Az eszös gyermök Bukarest, 1958. 101