Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Pávai István: A népi és nemzeti kultúra viszonyának néhány zenei aspektusa Erdélyben

PÁVAI I.: A népi és nemzeti kultúra viszonyának néhány zenei aspektusa Erdélyben amelyben az anyanyelvi kultúra minden rezdülése, annak bármely regionális vagy lokális eleme a fenyegetettség árnyékában nemzeti jelentőségűvé, a nemzeti megmaradás szimbólumává növekedhetett. Máskor a kulturális túlélési stratégia pontosan ellenkező irányba tájékozódott, a megoldást abban látva, hogy a kulturálisan differenciált magyar népcsoportokat az anyaország nemzetibbnek gondolt kultúrájára hangolja át, a regionális jegyek háttérbe szorításával, vagy szélsőséges esetben teljes kizárásával. Ebben a stratégiában természetesen nem az anyaország mélyebb gyökerű tradicionális kultúrájára, hanem a (kis) polgárság használatában éppen divatozó műmagyar produktumokra. A kérdéskör történeti alakulásának felvázolása roppant tanulságos lenne, erre most szintén nem vállalkozhatom, viszont néha vissza kell utalnom egy-egy folyamat korábbi megjelenésére, különösen akkor, ha annak máig ható kisugárzása van. Általában mindenki elfogadja, hogy a népi kultúra egyben a nemzeti kultúra része is. A nézetek inkább abban különböznek, hogy a népi kultúra elemei, illetve táji változatai közül melyeket lehet az egész népre, netán az egész nemzetre jellemzőé knek tartam. Az egyik megfigyelhető sztereotípia az, hogy egy-egy népcsoport tagjai (beleértve az abból kinőtt, vagy kizárólag azt kutató, elsősorban csak ott tájékozódó értelmiségieket is), az adott táji vagy lokális kultúrát tartják a nemzetre jellemzőnek, „a nép ő;i kultúrájának", míg a szomszédos vidékek rendszerint felületesen ismert, részben eltérő hagyományait elkorcsosultaknak, idegen hatások által befolyásoltaknak gondolják. Ezt az attitűdöt a magyarok és a románok körében egyaránt tapasztaltam Erdélyben. A nyolcvanas években például jelen voltam egy olyan román lakodalmi mulatságon, ahol a vőlegény egy Kis-Küküllő menti faluból, a menyasszony pedig a Felső-Maros mentéről (Szászrégen környékéről) származott. (A fiatalok marosvásárhelyi munkahelyükön ismerkedtek meg. Ilyenfajta etnikumon belüli, de tájilag vegyes házasságok korábban ritkábbak voltak, ma már általánosak.) A násznép ennek megfelelően zömmel a két vidékről arányosan volt jelen. A vőlegény utasítására a zenészek felváltva játszották a két vidék zenéjét, táncait. A mulatság hangulati emelkedésével és az elfogyasztott szeszesital-mennyiség arányában azonban a kétféle közösség egyre nehezebben viselte el a másik zenéjét, amelyre saját táncait nem tudta járni, hiszen annak ritmikai és tempóbeli sajátosságai teljesen eltérőek voltak.

2 Mindkét vidéken létezik például învârtita 'forgatós' nevű ánc, ez az elnevezés viszont a két tájon két különböző tánctípust jelöl: az egyik aszimmetrikus ritmusú, közepes tempójú, gyorsdűvő kíséretü, forgatós típusú párostánc, a másk 2/4-es ütemű, esztam kíséretü gyors páros. Nyilvánvaló, hogy bármelyik zenéjére a mísik táncot lehetetlen eljárni. A helyszíni vitában mindkét fél amellett kardoskodott, ho^y az övé az igazi román învârtita, sőt néhányan azt is állították, hogy a másik vidék lánca nem is román. Ugyanezt tapasztaltam egy hangfelvétel alkalmával a Marosvásárl elyi Körzeti Rádió stúdiójában. A több vidékről behívott adatközlők sorukra várva végighallgathatták egymás zenéjét. Egy mócvidéki román énekes a mezőségi románok tánczenéjéről mondta, hogy a teljesen magyar, nem érti, hogy miért veszik föl, és hogy az igazi román zene az, amit ő énekel. 2 A román népzenéről Bartók állapította meg, hogy „nem egységes, hanem kisebb-nagyobb területenként sokszor teljesen különböző, szinte ellentétes karakterű" Bartók Béla 1934/1966. 418. 98