Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében

HATHÁZI GÁBOR: A BESENYŐ MEGTELEPEDÉS RÉGÉSZETI NYOMAI FEJÉR MEGYÉBEN térkép 35.) legfeljebb kései besenyő alapításról, de méginkább egy eredetileg magyar birtok névváltásáról lehet szó: a névadó birtokosok az 1320-as években létező besenyő személyek (FARKAS 1989 17.). A vegyes lakosságú falvak mellett azért léteztek tisztán besenyő alapítású szállások is. Neveik alapján ilyenek lehettek Töbörzsökőn (1. térkép 25.) kívül Aba, Alap, Cece (1. térkép 21, 41, 46.) Taba, Kajdacs stb. (GYÖRFFY 1940 16-20; 1990 185-87; KISS 1980 35, 44, 52, 624.), a kirajzás korai bázisai. Számuk mindenesetre jelzés értékű: a Sárvíz-völgyi besenyőként ismert telepek jelentős hányada eredetileg magyar lehetett, s ezek hálózata kialakult falurendszer formájában érte meg all. század közepi besenyő „honfoglalást". Vagyis s jövevények tényleges etnikai súlya, tömege messze elmaradhatott attól, mint amit a 13-14. századi birtokviszonyok alapján az eddigi kutatás feltételezett róluk. A helynévi anyag alapján már Györffy György és Gläser Lajos is úgy vélte, hogy a beköltöző besenyők először a Sárvíz keleti partján kaptak csak települési helyet (GLÁSER 1937 89-90; GYÖRFFY 1987 II. 326, 362; HATHÁZI 1990 40.). A tatárjárás utántól feltételezhető „terjeszkedés" első írott bizonyítéka egy 1269. évi adománylevél, melyben IV. Béla (1235-70) Máté és Csutur töbörzsöki besenyőknek adományozza - saját kérésükre - a korábban királyi csőszök által bírt Fáncs földet (GYÖRFFY 1990 136, XLIX. oki.). A fentieket figylembe véve az is bizonyos, hogy a besenyők idetelepítése nem csupán katonai célt szolgálhatott. A száraz homokhátakkal határolt Sárvízvölgy - kiterjedt mocsarai folytán - viszonylag kevés területet biztosított a középkori belterjes földművelésre (BÁTKY 1918 120-24; 1922 189-191.). így a 10. századi magyar lakosság - feudalizálódása jegyében a termékenyebb részekre húzódott, legkésőbb a 11. század második felében (a jelenség kun analógiájáról: PÁLÓCZI HORVÁTH 1974 246.). Az elsődlegesen nagyállattartó besenyőség viszont éppen azokon a rétes-zsombékos helyeken találta meg hagyományos életmódjához a legmegfelelőbb környezetet, amelyekre a magyarság már nem tartott igényt: a besenyők érkezésével a megritkult lakosságú vagy néptelen helyek újrahasznosítása is megoldódott (GYÖRFFY 1940 101102; HATHÁZI 1990 38, 41; PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 9.) így válik igazán érthetővé a Sárvíz-völgy magyar és besenyő telepeinek látszólag esetleges, tarka keveredése. Ebben természetesen közrejátszhatott az is, hogy a jövevényeket a király nyilván csak saját földjeire telepítette. Az itteni besenyők asszimilációja, s a többségi magyarságba való integrálódása sokkal hamarabb mehetett végbe, mint a később megjelenő kunok esetében. Kisebb létszámuk, jóval szórtabb szállásterületük, és nyőknek (1. térkép 37.). Tölgye 1212-ben, majd 1334-ben magyar birtok, 1345-ben már besenyő lakói vannak (1. térkép 38.). Hord 1280-1334 közötti urai még magyar nemesek, 1399-től besenyők (1. térkép 48.). így a feléjük irányuló kulturális hatásokra is nyitottabb voltuk, végül a mind több vegyes település bizonyára már a 12. században éreztette hatását. A két népesség összemosódását gyorsíthatták Szent László (1077-95) és Könyves Kálmán (1095-1116) - újabb településhálózati átrendeződéssel együttjáró - törvényei is (ZÁVODSZKY 1904 162, 193; GYÖRFFY 1984 970; MÉRI 1964 7-8.). A kor templomépítési hulláma ugyanis közvetett előidézője lehetett az addig elkülönülve élő-temetkező besenyő és magyar közösségek új, gyakran már közös településeinek (GYÖRFFY 1990 167-168; PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 11-12.). A templom körüli temetőkben minden bizonnyal ott találjuk már a besenyőket is {Sárszentágota?), akiknél a kereszténység felvétele szinte a magyarokkal párhuzamosan (alig 60-70 éves késéssel) s békésen történt: hagyományos sámán-hitük nem jelentett a tételes vallásokhoz (pl. iszlám) mérhető, ideológiai-kulturális akadályt (PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 11.). Szállásaik tehát a környező magyar településektől semmiben nem különböző agrártelepülésekké fejlődtek. E szállások már a steppei időkben is feltételezhető - jogilag-vagyonilag alávetett köznépének társadalmi kényszerpályája a 13-14. századra egységesülő jobbágyságig vezetett, a besenyők felső rétegének képviselői pedig mind többször szerepelnek tárnokként, poroszlóként, pap-orvosként és királyi emberként az oklevelekben (KORDÉ 1990 20.). A hatvani Kocsoburt 1222-ben említi pristaldusként, 1329-ben egy Veszprémbe költözött, sárvidéki besenyőről tudjuk meg, hogy a Sár vizén malomtulajdonos. 1355-ben a töbörzsöki besenyők gyümölcsöskertjéről írnak. 1334-ben a kajdacsi nemes besenyők nemzetségéből származó Bertalan pap tűnik fel a forrásokban. 1412-ben Hardi Miklós besenyő egyik fia, István pécsi kanonok, a fehérvári Szt. Miklós egyház prépostja. 1367-ben Szentágotai Miklós fia Demeter besenyő írástudó deákként (litteratus) jelenik meg (GYÖRFFY 1990 136, XLVIII. oki., 139, LXI. oki., 140, LXIII. oki., 151, CVI. oki., 149-150, СИ. oki.). Királyi emberként való működésüket jobb mellőzni, oldalakat töltene meg. Úgy tűnik, hogy e folyamatok hatására - a társadalmi-művelődési hátteret adó életforma spontán elsorvadásával - a Sárvíz-völgyi besenyő ispánság hadi jelentősége megszűnt, területi és szervezeti egysége is megbomlott, létének utolsó évtizedeire. Ez nagyjából egybe esett a katonai funkcióikat átvevő kunok mezőföldi berendezkedésével (HATHÁZI 1987 40-41; 1990 36.). A „nemes besenyők" - azon törekvésük érdekében, hogy kollektív, várjobbágyi jogállásra emlékeztető etnikai kiváltságaikat egyéni nemesi statusra váltsák (erre adományba kapott, vásárolt vagy házasság útján nyert, örökölhető birtokaik lehetőséget adtak) (HATHÁZI 1990 36, 110. j.) - mindinkább a földrajzilag közelebb eső megye felé orientálódtak. Az ispánság „önfelszámolódása" során az északi, Fejér megyei besenyőket - saját kérésükre - Nagy Lajos emelte országos nemesi rangra, 1352-ben. Ugyanez a déli, 231