Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 20/2. (1990) (Szombathely, 1991)
Papp Jenő: Megemlékezés Horváth Ernőről
nélkülözhetetlen jelenlétét a növények kovásodásánál. ősnövény tani felismeréseit volt bátorsága még a legismertebb tudósokkal szemben is megvédeni (egyébként egyéni bátorsága „az élet" számos területén gyakran megnyilvánult, jellemes férfi volt). Az akkori idők „geocézára", dr. Vadász Elemér professzor is értekezett kövesedett famaradványokról, mely tanulmány „ugyancsak a tollforgatásra ösztökélt" (írja Ernő). Vadász kategorikus felfogásával („a kovásodás folyamata viszonylag rövid földtörténeti szakaszban megy végbe") ellentétben Horváth Ernő határozottan állítja, hogy „... nem minden esetben lehet erre következtetni." A mecseki permi kovásodott famaradványok hasonló fekvési irányát Vadász kövesedés utáni (!) szállítással ill. a réteg mozgásos zavartságával magyarázza. Ernő idevágó véleménye merőben más: „Ez szerintem uszadékfa [tehát kovásodás előtti ( ! ), P. J. megj egyzése] alakban j óbban elképzelhető... hiszen a csekélyebb fajsúlyú fa könnyebben beáll a folyásirányba, illetve a sodorvonalba, mint a kövesedett." Majd rátérve a fekvési irány kérdésére ugyancsak merészen mond ellent: „Szerintem itt nem erről van szó, hanem egy dinamikai törvényről, mely az ülepedésben lévő és már a fenéken vonszolódó uszadékfa irányát a folyásirányba rendezi. " A továbbiakban plasztikusan megindokolja állítását. És bárkiben felmerülhet a kézenfekvő kérdés: Vadász professzor miért nem ismerte fel így ezt a „magától értetődő" természeti folyamatot? Harmadik kiemelkedő jelentőségű tanulmányát halála előtt három évvel, 1987-ben tette közzé a Praenorica 2. kötetében „A felső-pliocén ősföldrajzi, rétegtani és ősnövénytani problémái" címen. Véleményem szerint ez Horváth Ernő legjobb tanulmánya. Ha megfelelően kibővítette volna, akkor még a tudományok kandidátusa akadémiai minősítést is elnyerhette volna vele. Sajnos Ernő ezt már nem teheti meg, egyéni pályafutásának és egyben az ősnövény tannak is nagy kárára! A tanulmány bármely részét olvassuk, szinte egyaránt érezzük, hogy sokat tapasztalt, érett gondolkodású és tudományában nagyon tájékozott kutató művét tartjuk a kezünkben. Merem remélni, hogy az ősnövénytanos szakkollégák osztják véleményemet. Horváth Ernő tudományos munkásságának jegyzékében számos adatközlő cikk szerepel, melyek Vas megye flórájáról, ősnövénylelőhelyeiről való ismereteinket eredeti adatokkal bővítik. Nem felejtkezett meg a megye elhunyt természettudósairól, hat személyről (Bendefy László, Csaba József, Chernél István, Gáyer Gyula, Szabó Imre, Vörös István) önálló dolgozatban emlékezett meg; „Vas megye természettudósainak arcképcsarnoka" kiállításvezetőben (1988) pedig 23 tudósnak állít emléket. Ebben rá nagyon jellemezőén egyéni hangon is megnyilatkozik: „Elképzeléseimben annyira nem csalódtam, hogy az az eredetileg néhány évre tervezett tudománytörténeti búvárkodás egy életre eljegyzett magának és azóta sem tudok - és nem is akarok - megszabadulni béklyóiból."; majd így folytatja: „...évtizedek óta azon fáradozom, hogy létrejöjjön és mind jobban gyarapodjék a Savaria Múzeum Természettudományi Osztályának tudománytörténeti gyűjteménye is, melyből egyszer egy nagyszabású megyei tudománytörténeti kiállítás készülhetne." Ernő elkezdte az előkészítő munkát, az utódok kötelessége lenne azt folytatni. Polihisztori érdeklődését tanúsítja az a hét dolgozata, mely különböző régészeti feltárások során előkerült fa és egyéb növényi maradványokat ismerteti. Legutolsó (vértesszőlősi) cikke is e tárgykörből jelent meg. 1976-ban indította útjára „Az Alpokalja Természeti Képe Kutatási Program"-ot, mely sorrendben a Bakony- és Mecsek-kutatás után az ország 3. természettudományos tájkutatási programja és amit vidéki múzeumok, az Alpokalja-kutatás esetében a 16