Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 17-18. (1983-1984) (Szombathely, 1989)

Természettudomány - Igmándy Zoltán. Vas megye csövestapló (Polyporaceae s. l.) flórája

SAVARIA 17-18. KÖTET A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE 1983-1984 VAS MEGYE CSÖVESTAPLÓ (POLYPORACEAE s. 1.) FLÓRÁJA IGMÁNDY ZOLTÁN A korán elhunyt, kiváló osztrák mikológus Mag. Dr. Stefan Plank emlékének. A csövestaplók (Polyporaceae s. 1.), néhány rokon gombacsoporttal együtt, táplálékforrásul szinte kivétel nélkül az élő és elpusztult fák anyagát használják. Ezért élőhelyük a fával borított területek (erdők, parkok, fasorok, kertek stb.). Számos fajukkal találkozunk ezenkívül a létesítményekben (épületek, bányák, hidak stb.) felhasznált faanyagon is. A csövestaplók mint heterotrof szervezetek lehetnek szimbionták, antagonista szimbionták és szaprofitonok. Túlnyomó többségük szaprofiton jellegű, tehát elpusztult növényi anyagokkal táplálkozik. Mint antagonista szimbionták jellegzetes patogén szaprofitonok (nekrofitonok), tehát az élő növények elhalt vagy pedig élettevékenységet már nem folytató szöveteivel (pl. geszt vagy érett fa) táplálkoznak. További jellemző tulajdonsága a nekrofiton csöves taplóknak, hogy nem kötelező (obligát), hanem alkalmi (fakultatív) jellegűek. Képesek tehát tovább élni vagy megtelepedni a már elpusztult anyagon is. Fertőzésüket nézve sebparazitonok vagy sebzési patogének, azaz csak sebzéseken keresztül fertőzik meg a gazdát. A táplálékul szolgáló sejtfal anyagait enzimrendszerektől függően kétféleképpen bontják le. Egyesek csak a holocellulózt (cellulóz és fapoliozánok), mások viszont a holocellulóz mellett a lignint is képesek táplálékként hasznosítani. Az első esetben a taplót és kórtünetét vörös vagy barna, a másodikban fehér korhasztónak, illetve korhasztásnak nevezzük. A nekrofiton taplók az élő törzsek gyökereinek, törzsének elkorhasztásával súlyos veszteségeket okoznak a termesztőnek. A szaprofitonok a kitermelt, tárolt, felhasznált faanyag korhasztásával idézhetnek elő súlyos kárt. Az erdőben visszamaradó fás anyag lebontásával viszont elősegítik a humuszképződést, a tápanyagforgalom zavartalanságát (ígmándy, 1982). A csövestaplók természetes, fejlődéstörténeti rendszere még nem tisztázódott teljesen. A régi, csupán a külső alaktani bélyegekre alapított rendszerezésük elavult, de egy általánosan elfogadott újabb még nem alakult ki. Munkámban alapvetően Kotlába és Pouzar (1957), Pouzar (1966), Dónk (1974), Domanski (1972) Domanski és tsai (1973) stb. rendszerét és nevezéktanát követem. A csövestaplók gyűjtésének és leírásának kezdetét hazánkban, és éppen Vas megyében és Dél-Burgenlandban, a 16. és 17. század határán Clusius neve fémjelzi. Neilreich (1855) találóan írja kimagasló egyéniségéről: tünemény, mely tündöklő meteor gyanánt jelent meg hazánkban is, melynek felvillanó fénye után újra az előző sötétség uralkodott tovább. Nyomtatásban megjelent (1601) és sokáig kéziratként lappangó (1. Istvánffi, 1900; Aumüller és Jeanplong, 1983) munkájában három taplófajt ír le „Pannoniából" és mutat be gyönyörű ábrákon (Grifolafrondosa, Laetiporus sulphureus, Polyporus squamosus). 27 •