Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 15. (1981) (Szombathely, 1988)

Néprajz - Nagy Zoltán: Délnyugat-Dunántúl fazekassága. Állandó kiállítás a szentgotthárdi Helytörténeti és Nemzetiségi Múzeumban

kat és a már írókával díszített tálakat, tányérokat, melyek az árusítás helyén nagy mennyiségben a földön voltak felhalmozva úgy, hogy azért magukat kínálni tudják. A legfontosabb és legkeresettebb árucikkek a különböző méretben készített fazekak voltak. A nagyobb, kétfülű abroncsosak lakodalmas, a kisebbek savanyítós, zsíros és főzőedények voltak, míg a kisebb egy-másfél literes „poharak" ételmelegítésre, tejfel tárolására, vízmelegítésre szolgáltak. Ezek mellett nem hiányozhatott a „tejesfazék", boroskorsó, kuglófsütő, kerektepsi, a tál és újabban a virágcserép sem. A konyhák tüzelőberendezéseinek átalakulása törvényszerű változásokat eredményezett az edényformákban is. A füstöskonyhák nyílt tűzhelyei számára keskenyfenekű fazekakat készítettek, az ezt felváltó rakott tűzhelyek a széles fenekű formákat igényelték. A táplálkozási szokások megváltozása is módosíthatta az edényszükségletet. A házilag készített fatányér, illetve az esztergált áru más területhez képest csak később vesztett jelentőségéből, átadva helyét a híg levesek fogyasztására is alkalmas cseréptányéroknak. A lakodalmas készletekből ismert tormáscsésze

54 viszont egy régebbi gyakorlatot konzervált, s a közelmúltig az ünnepi étkezések kellékeként fennmaradt. A Dunántúl-szerte ismert kerektepsit szintén a nagyobb múltú edények közé sorolhatjuk. Használatának visszaszorulását, majd megszűnését nyomon követhetjük. Okát a sütők méretéhez igazodó lemezből készített szegletes tepsik térhódításában látjuk. A folyadékok tárolására, szállítására használt, nagy történeti múlttal rendelkező edények formagazdagsága közismert. Egyes darabjainak korai megjelenése régészeti analógiákkal bizonyítható, mások elterjedését a kutatás még nem tisztázta. Köznapi vagy ünnepi jellegüket díszítettségük foka is elárulja. A kérekszájú rostély nélküli bugyiga (korsó) általános, az utóbbi évszázadokban közismert edénynek számított, a mezei munkák során nélkülözhetetlen szerepét szinte napjainkig megtartotta. A bornak szánt „csapos" vagy „orroskorsók"

55 (kancsó) díszítettek és kívül-belül mázasak voltak. Rajtuk gyakran a készítés idejét jelző évszámot az edényt készítő, vagy készíttető nevét, esetleg más jellegű, ajándékozásra utaló, vagy ivásra buzdító sorokat találhatunk. Ecet, olaj tartására megfelelt az egyszerű bugyiga is. A tejesfazekak régebbi típusai között hosszú nyakú, gyakran fül nélküli példányok is találhatók. Rajtuk és az újabban készített általánosan ismert formákon egyaránt találhatunk karcolt vagy festett kereszteket, leggyakrabban hármat. Ezek a mágikus jelek a tejhaszon védelmét szolgálták. A Parádi Nándor által közölt kustánszegi (Zala m.) 1651-ből származó cseréplelet alkalmazásának nagy múltjára enged következtetni. A negyedik teremben mutatjuk be a társadalmi és tulajdonviszonyok közelmúltban lezajlott változása következtében kialakult helyzetet, mely a tradicionális fazekaskultúra gyökeres átalakulását jelentette. Itt adunk számot a Savaria Múzeum 1950-es évekbeli rekonstrukciós törekvéseiről, melyek a válságba jutott fazekasság újjáélesztését célozták.

56 Magyarszombatfai fazekasok készítették el azokat az edényeket, melyeknek mintául szolgáló darabjai akkor már jószerével csak az emlékezetben léteztek. Kiállítottuk a szlovén nemzetiségű, Magyarszombatfán tanult Doncsecz Károly népi iparművész termékeit is. Ez a kétvölgyi fazekasmester még azok közé tartozik, aki tudja a mesterség régi fortélyait és alkotásaiban meg is őrzi azokat. Czugh Dezső fazekasmester pályatársai közül szinte egyedülálló módon kimagasló szerepet töltött be a Veleméri-völgy fazekasságának széles körű tudományos igényű megismertetésével. Kiállított tárgyai jól szemléltetik hagyományőrző és újrateremtő egyéniségét. Végezetül bemutatjuk a Budapesten élő Kiss Mártát, aki ahhoz a fiatal fazekasgenerációhoz tartozik, aki mesterségét magas szintű szakirodalmi és múzeumi tárgyismeret birtokában kutatja, elért eredményeit alkotó módon továbbfejleszti. Vázlatfüzete

57 arról tanúskodik, hogy céljának elérése sok erőfeszítést, kitartó munkát követel. 343