Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 4. (1966-1970) (Szombathely, 1973)
Dömötör Sándor: Lakodalmi kalácsok Vas megyében II.
üveg nyakára húzva viszik a menet élén. Szentesen és Szegvárolt a kürtöskaláccsal feldíszített borosüvegekből mindenkit megkínálnak. Orosházán régebben két kulcsoskalácsot fűztek az öregvőfély kulacsára, a felsőt sokszor feldíszítették. Ujabban csak a vőfély visz a lakodalmas menet élén egy takarosabb kulcsoskalácsot. Kunszentmiklóson régebben a nagyvó'fély ville a lakodalmas menetben a kulacs nyakára fűzölt kulosoislkaiácsot. 282 Mindez persze nagy zajjal történik, az egész utca harsog a kiállásoktól, az ostordurnog tatástól és a hujántásofatól. Ezciknek a vége íküliöníöison érdekes ei'firázatú, éles fejhang. 283 Erdődi József hívla fel nyomatékosan a figyelmet arra, hogy a voguloknál és az oszljákoknál, valamint a sámánizmust követő más népeknél is, az áldozat nagy zajjal, hangos kiáltozással megy végbe. Л kiáltozásban a vezető szerepel a sámán viszi, ezért a voguloknál kiáltó ember (kajni xum) a neve. Л kaj! (magyar huj! haj!) felkiáltás, mint islenidéző is jellemző szava az obiugorok vallásos jellegű ténykedéseinek. A „kiállás" jelentése tkp. imádság, az istenség megidézése, vagy éppen varázslás, az islenség beavatkozása az emberi ténykedésekbe. Az ,.istenidéző" szó tkp. indulatszó, a mindennapi nyelv szava és az isteniidléző igékben való refrénszerű előfordulása révén lett vallásos hangulatú, majd vallásos jelentésű („varázsol, igéz") szó. 284 Pais Dezső feltevése szerint a jókedvnek és a vigasságnak haja-haja, heje-huja, hej-íiaj, stb. hangbeli kísérői és f okozói ősközösségi vallásos élményekben gyökereznek. Varázs ünnepeink, áldozataink némelyik mozzanatának a rituális előzményekre visszamenő, különösen nagy arányú evés-ivástól kiváltott jókedv-tobzódás hangbeli megnyilatkozásai az élet egyiéib mozzanataiban, éneikben, táncban fejeződnek 'ki. 285 A lakodalmi szoíkásotk változásai azt mutatják, hogy amikor a házasságkötés jogi jelentőségű tevékenységét egy-egy kisebb közösségtől álvclle az egyházi, majd a világi halóság a közösségek sokaságára kiterjedő hatáskörrel, a lakodalom társadalmi funkciói nem integrálódlak, hanem differenciálódtak. „A nép öntevékenysége mindinkább a derűs, tréfás részre szorult", 280 de megmaradt, mint a jogi aklusl kiteljesítő, igazoló szokás, amelynek racionális indokolása nem önmagáiban, abszilnaíktiwnában van, hanem az élő, valóságos omiberben, az einher IkoinkrlálUíinában. Az osztálytársadalmak története folyamán a nép az ősközösségi szertartást. — lia ugyan ezek a kezdetleges szokások már annak nevezhetők, — az öröm játékos kifejezésévé lette, a vallásos és a világi szertartás szerepének megfelelően másképpen fejlődött, mint az egyéni kielégülés a társadalom „rezgései" nélkül. Az ősközösségben az észlelés pszichikai szintjén nincs még különbség az egyéni és a csoportbeli öröm között. Erről az osztatlan, integer alapról, ennek egyéni kifejezéseitől indulnak ki a történellem folyamán ikülöniböző népcsoportok „ikoriszerfl" értelmezései (mítoszai, kultuszai, rítusai), amelyek koruk műveltségi szintjének megfelelően nemzedékek során ál állandóan fejlődnek, módosulnak, differenciálódnak, szívnak magukba új meg új kullurálisértelrnezési áramlatokat. 287 Mindezektől a folyamatoktól szinte függetlenül változik koronként annak mértéke, mennyire kapcsolódnak a tudalosan szervezeti ünnepségek rendjébe az öröm kifejezésének ősközösségi eredetű egyéni gesztusai, amelyek egybefoglalják, integrálják az önállósult kulturális mozzanalókat. 288 121
