Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 3. (Szombathely, 1965)

Dömötör Sándor: Lakodalmi kalácsok Vas megyében

A XVII—XVIII. században hazánkban a főúri és a nemesi lakodalmakon lovasversenyeket is tartottak. Ezeknek a fiatalok számára rendezett lefuttatásoknak egyik különleges fajtája volt az ún. koszorúüzés, a vőlegény és a menyasszony násznépének lovas versenye a koszorúért, vagy a karikagyűrűért. A menyasszony népe részéről az egyik lóháton ülő érdemes ember — valószínűleg a vőfély — a cél jelölésére tartotta kezében magasra a feldíszített lakodalmi perecet, amely a verseny során valóban díszes „koszorú", azaz a győzelem jelvénye volt. Aki a lakodalom során a vőlegény számára a menyasszony beleegyezését jelképező versenydíjat, a jutalmul kitűzött értékes gyűrűt elnyerte, az lett a nap hőse, mert az kapta a koszorút. A kézfogás alkalmával már előbb átadták a vőlegény kérői a leánynak a vőlegény által küldött gyűrűt, s a leány beleegyezése jeléül a saját gyűrűjét küldte, díszes kendőre kötve, a vőlegénynek. A gyűrűváltás megelőzte a lakodalmat. A feudális társadalom előkelő lovasjátéka a koszorúval díszített, házasságra megérett leányokért való versengés viszont a nőrablás hajdani szokásának csökevénye volt.

127 A középkori főúri társadalomban azonban másféle mulatságban is kifejezésre juttatta a leány elnyeréséért folytatott ősközösségi versenyt. Az úri lakodalmakon a szolgák és a pórnép szórakoztatására másfajta versenyről, a fáramászásról gondoskodtak. Kikerestek egy nagyon magas fenyőfát, kivágták, lehántolták, hájjal jól megkenték és a földbe ásták. Tetejére egy kereket tettek, s erre a jutalmat : egy-két aranyat, egy ruhára való posztót, egy-két kulacs bort. Aki el akarta nyerni, fel kellett másznia a fára, „de azt emberséges ember nem próbálta."

128 Ez az úri rend által lenézett szokás nemcsak azért kezdetlegesebb, mint a koszorúüzés, mert az uralkodóosztály csupán a nép számára tartotta alkalmasnak az úri lakodalom emlékezetessé tételére a fáramászást, hanem azért is, mert még közelebb áll az ősközösségi szintű észlelésekhez, mint a házasságot jelentő koszorú. A fáramászás az emberiség egykori lakóhelyén, a hatalmas fa tetején levő értékek, gyümölcsök, tápláló anyagok megszerzéséért folytatott valóságos küzdelmek, harcok rítusokká, szokásokká való kopásának elhalványult emlékeit őrzi, mint minden olyan hagyomány, amely az embernek a fáról való származásával valamilyen kapcsolatba hozható.

129 MALINOVSKY szerint az élőfáról származó legegyszerűbb faeszköz, amely a legprimitívebb kultúrákban is megtalálható, az az 5—6 láb hosszú egyszerű bothusáng, amely eredeti formájában is igen sok mindenre, a föld felásására, gyökerek feltúrására, a fatörzsből vájt csónakban csáklyának, vagy fegyvernek volt használható. Ez az egyszerű eszköz ideális nyomeleme a kultúra kezdeteinek, mert természetes és rögzített formájú. Nyilvánvaló, hogy önálló egység és minden elképzelhető kultúra fontos eszköze, alapeleme. Az ásóbotot a maga módján kezelik, ahogyan akarják és fokozatosan különleges célokra használják a kertben és az őserdőben. Nem foglalkoznak vele túlnagy gonddal, egyes példányainak rendkívül csekély gazdasági értéke van. Mivel a természetben tömegesen található, ha kell, megszerzik, ha nem kell, elhagyják. MALINOVSKY megfigyelései szerint mindezek ellenére az ásóbot minden primitív emberi közösség életében jelentős szerepet tölt be. Mivel sok mindenre használható, fontos szerepe van a szokásokban, a folklórban, a mitológiában is.

130 Ennek nyilvánvaló oka az, hogy mivel sokféle módon lehet használni, használata sokféle eszmével párosul. Kísérletezésekkel és kipróbált jó módszerekkel egyaránt alkalmazzák. Minden specifikus használata más és más kulturális körülménybe ágyazódik. Mivel kulturális értéke a formabeli azonosság ellenére is más és más, különféle neveket kap. Az ásóbot tehát minden esetben a szabványosított emberi tevékenység, a. termelés egyik olyan integráns része, eszköze, amely egymástól elkülönített és pontosan meghatározott 127 Cs. SEBESTYÉN KÁROLY: Ősmagyarok lóversenyei. Szegedi Füzetek I (1934), 259—263. p. 128 CSEFKÓ GYULA: Bakot nyer, bakot lő. Szegedi Füzetek I (1934), 208-126. p. 129 BERZE NAGY JÁNOS: Égig érő fa. Pécs 1958.182-188., 353. p. (28. jegyzet.) 130 BORIS MALINOVSKY: Culture. (In: Encyclopedia of Social Sciens. Vol. III.) 194