Az Alpokalja természeti képe közlemények 4. (Praenorica - Folia historico-naturalia. Szombathely, 2001)

Kulács László: A sopronhorpácsi Széchenyi-kastély parkjának növényei

Praenorica Folia historico-naturalia, ГУ (2001) A tisztásról kiérve a csatlakozó ösvényen jobbra haladunk tovább. Elérve két idős terülő borókát (Juniperus sabina 'Tamariscifolia') a kastély irányába ismét jobbra fordulunk. Az ösvénytől jobbra először egy idős korai juhar (Acer platanoides) tűnik fel. Különösen szép látvány áprilisban, amikor a lombfakadás előtt nyíló sárgászöld virágai beborítják hatalmas koronáját. Irodalmi adatok szerint a 100 éven felüli példányai igen ritkák. Számos színes levelű kerti változata közül a parkban is található néhány. Nem messze tőle egy idős páfrányfenyő (Gingko biloba) látható. Ez a faj a földtörténeti középkor gazdagon fejlett nyitvatermő csoportjának egyetlen ma élő képviselője. A ginkó lombhullató fa. Hosszú nyelű, legyező alakú, villásan elágazó erezetű levelei ősszel sárgára színeződnek. A levelek közepe gyakran beszabdalt, innen ered a fajnév (Moba=kétkaréjú). Sokáig homály fedte a ginkófa származását. Korábban azt hitték, hogy a ginkófa sehol sem él vadon, de Kínában ősidők óta termesztik. A CsuNG-dinasztia XI. századi írásos forrásaiból azonban kiderült, hogy ez a fa Kelet-Kínában Csangcsiangtól délre vadon is előfordult. A ginkófa természetes előfordulására vonatkozó megbízható adatok a Tien Mu Shan hegységből származnak. Ma már sokfelé kedvelt parkfa, de városfásításra is alkalmas, mert ellenálló a széllel, rovarrágással, baktérium- és vírusfertőzésekkel szemben, sőt a gombabetegségekre sem érzékeny. A ginkófa kétlaki növény. A termős virágokból fejlődő magok táplálószövete keményítőtartalmú, ezért Kínában és Japánban pirítva fogyasztják. Gyógyászatilag is hasznosítják: ginkolsavat izolálnak belőle, amely még nagyon híg oldatban is gátolja a tuberkulózist okozó baktériumok fejlődését. A parkban lévő termős példány minden évben gazdag magtermést hoz. A lehullott magvak húsos, külső burka elbomlási követően átható, kellemetlen szagot áraszt. Az ösvény a kastély délnyugati szárnya elé vezet, ahol a SZÉCHENYI Ferenc által 1802-ben ültetett kislevelű hárs (Tilia cordata) látható. Hatalmas koronája megkapó látvány. Alsó ágai mintegy 20 m-re nyúlnak ki törzsétől. Földre támaszkodó részük meggyökeresedett és „fióka-fákat" nevelt. Ezek már önálló életet élnek, erőteljesen növekednek és viszonylag nagy fákként övezik az anyafát. 579 cmes törzskerületével és 30 m-es magasságával az ország egyik legnagyobb kislevelű hársa. Botanikai értékénél talán csak kultúrtörténeti jelentősége nagyobb. A jelentősebb történelmi személyekkel kapcsolatba került fákat ugyanis a nép róluk nevezi el. így ismerünk Zrínyi-hársat, Rákóczi-emlékfát, Petőfi-tölgyet, Arany-tölgyeket, Deák-tölgyeket (BALOGH, 1957). A sopronhorpácsi „Széchenyi-emlékfa" elnevezés már a szakirodalomban is megjelent (BARTHA, 1994). Szélcsendes meleg júliusi estén a virágzó fa illata betölti a parkot. A parkban található fás szárú növények listáját az 1. és a 2. mellékletben tüntettem fel. A lista összeállításakor az 1956-os fajlistát, és SZÁLAI (1983) növényjegyzékét is feldolgoztam. A + jel a meglevő, a - jel a hiányzó fajokat jelöli, a zárójelbe tett számok az említett fajlisták sorszámaira utalnak. A kérdőjellel megjelölt taxonokat nem sikerült azonosítani. A fajlistában szereplő növények latin neveit KRÜSSMANN (1976-78), illetve ROLOFF-BÄRTELS (1996) alapján, magyar neveit BÁNÓ és RETKES (1965), valamint PRISZTER (1998) nyomán tüntettem fel. A 57