Várady Imre szerk.: Vasvármegye és Szombathely Város Kultúregyesülete és a Vasvármegyei Muzeum I. Évkönyve (Szombathely, 1925)
GÁYER Gyula: Vasvármegye fejlődéstörténeti növényföldrajza és a praenoricumi flórasáv
5 chium matricariaefolium, Paris, Mereurialis perennis, Lunaria rediviva, Dentaria ennecphyllos, bulbifera, Caltha laeta, Aconitum Vulparia, Anthriscus nitidus. Fetasites albus egészen a subalpinus erdők képét tárja elénk. Végeredményben már Borbás és Gombocz munkáiból tudjuk, hogy a magyar norikum nem tisztán subalpinus jellegű. De subalpinus vonásai annyira erősek és a jellegük annyira eredeti, hogy a magyar norikumot joggal kapcsolhatjuk a steyer subalpinumhoz, mint annak egy . több tekintetben eltérő vonásokat mutató tagját. Beck G., majd Hayek kiemeli, hogy a subalpinus flóra nincs meghatározott magassághoz kötve, hanem fellép ott, ahol a fenmaradásához szükséges létfeltételeket, elsősorban a nagyobb vízszükségletet megtalálja. Az emberi beavatkozás még nem változtatta meg vidékünk képét annyira, hogy annak eredeti állapotát — távlatból tekintve — képzeletben vissza ne állithatnánk. Kétségtelen, hogy mielőtt az emberi kultura intenzivebbé vált volna, 1 7 a Keleti Alpesektől a Balatonig egyetlen, csupán a folyóvizek lápterületétől és egyes kavicsdomboktól megszakított erdőség húzódott. Az erdővidék szélén a Fertő, Hanság, Répce, Rába, Marcal, Zala, Balaton vizei és mocsarai széles övben védték területünket a keleti sikság felöl jövő meleg légáramlatok elöl. A dél felöl jövő hatást a horvát hegyvidék ellensúlyozta. Ily körülmények között a magyar norikum kisebb magassága ellenére is subalpinus jellegű volt s ennek maradványa, nem pedig recens lebocsátkozás és megtelepülés a jelenlegi állapot. A magyar norikumot flórájának története is sokkal inkább kapcsolja a steyer subalpinumhoz, mint Vasmegyének vele határos többi területéhez. Amikor ugyanis a grázi medencét és vele Vasvármegye csatlakozó részét még a harmadkor tengere borította, a steyer subalpinum és vele együtt a magyar norikum már régen szárazföld gyanánt emelkedett ki a vizekből s az a tény, hogy a harmadkor végén a Keleti Alpesek lejtőit boritó flóra a magyar norikum területén is élt s hogy volt idő, amikor a mai Karsztflórához hasonló flóra élt az Alpesek keleti lejtőin, 1 8 máig sem múlott el vidékünkön minden nyom nélkül. Tudjuk ugyanis, hogy a mai mediterraneus flóra a harmadkor flórájának maradványa, de a harmadkor flórájának maradványa az örökzöld mediterraneum fölött elhelyezkedő déleurópai (a mi viszonylatunkban illyrikus) lombhullató erdőöv is, mely a harmadkor végén, amikor a klimarosszabbodás következtében a harmadkori flóra kényesebb, főleg örökzöld elemei délfelé szorultak, széles sávban borította az Alpesek déli és keleti s a Kárpátok déli lejtőit. A harmadkor örökzöld flóraelemeinek is megmaradt a nyoma a keleti Alpesekben néhány kisebb hőigényü fajban, minő pl. a Buxus sempervirens, /lex Aquifolium, Daphne Laureola, D. Blagayana, Ruscus
