Vértes László: A Szekszárd-palánki jégkorvégi őstelep (A szekszárdi Balogh Ádám Múzeum füzetei 3. 1963)

A hasonló jellegű hazai leletek között keresve megfelelőjét, a ságvári késői gravetti anyaggal találunk némi egyezést. Statisztikusán összevetve technológiai adataikat úgy látjuk, ahogy a megegyezés e két lelőhely között származási-kapcsolat értékű. Ez esetben a würmi 3 eljegesedésbői származó, 18,000 rádiókarbon-éves Ságvár - amelyben a mikrolitizálódás még nem ha­ladt annyira elő, mint nálunk - lenne a Szekszárd-palánki őskőkori lelet ge­netikus előzménye. A kettő közötti időben élő emberek hagyatékait nyilván ugyancsak a Dunántúl, folyók, vagy a Balaton közelében kellene megtalálni. A leletanyag és a megfigyelések elegendő adatot adnak ahhoz, hogy belőlük rekonstruáljuk a hajdani települési viszonyokat és képet adjunk az egykor a mai Szekszárd területén élő embercsoport társadalmi körülmé­nyeiről: A szekszárdi legkésőbbi őskőkori ember vadász-zsákmányoló életmódot folytatott. Ezen belül azt a fejlettségi szintet képviselte, amelyet fejlett va­dásztársadalomnak nevezünk. A telephelyen talált gerinces fauna-maradvá­nyok alapján egyaránt volt vadász és halász. Erre lehetőséget nyújtott neki az a terület, amelyet letelepedése helyéül választott: a fiatalabb driász idő­szaki ritkás, ligetes sztyeppeken, és a telephelye közelében levő vízparti ita­tóknál vadászhatott a jégkorvégi-korai posztglaciális időszak nagytestű nö­vényevőire: az őstulkokra, erdei szarvasokra. A lassúfolyású, mocsaras vízben, amelyet nyárfa galéria-erdő szegélyezett, halászhatott. Ehhez használta a csontszigonyt, s talán pattintott kőből készült horgokat (ún. Birseck-la­mella) is. Az általunk feltárt telephely időszakos tanya volt. Tavasszal és ősszel víz öntötte el. Az áradástól felszabadult patkóalakú földnyelven csak nya­ranta telepedett meg az ember. Ez a földnyelv a magasabb ártéri terasz ga­léria-erdői és a Duna egyik mellékága között terült el. Állandóbb jellegű lakhelyet éppen emiatt nem épített, feltehetőleg lombkunyhóban, vagy sá­torban lakott. A sátrak előtt enyhén földbe mélyesztett tüzelőtereken rakta tűzhelyét. Halászata eredményét nyárson, a szabad tűzön süthette ropogósra és valószínűleg szálkástól, gerincestől együtt fogyasztotta el. Erre mutat, hogy viszonylag kevés halcsontot találtunk, valamennyit pörkölt állapotban s egé­szen apróra zúzva-rágva. Ennek az embercsoportnak téli szálláshelyét, vagy állandó telepeit va­lahol magasabban fekvő területeken kell keresnünk. Talán a környék lösz­borította dombjainak tetején, vagy még távolabb, a dunántúli középhegysé­gek: a Bakony és a Mecsek vidékén. Ez utóbbi feltevést támasztja alá az a körülmény, hogy eszközeinek nyersanyagát túlnyomórészt erről a két terület­ről hozta, ill. szerezte be. 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom