Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)

A rendiség és a szatmári béke

kéről és a hozzá vezető mintegy fél évszázad történetéről: a Habsburgok és a magyar ne­messég 1608-ban kötött kompromisszumán alapuló rendi dualizmus egyensúlya az 1660- as évekre bomlott meg. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a császári hatalom fiskális in­tézkedéseket hozott a központosítás költségeinek fedezésére, s ezek sértették az árutermelő és kereskedő nagybirtokosok érdekeit, másrészt az, hogy a császár cserbenhagyta Erdélyt, s elmulasztotta kiűzni a gyengülő törököt az 1658 és 1664 közötti zavaros években. A Wesselényi-összeesküvés pedig ürügyet teremtett Lipót császár számára az elégedetlen­kedő magyar nemességgel való leszámolásra és a rendi intézményrendszer aláásására. A kísérlet azonban a rendek ellenállása és Thököly harcai következtében kudarcot vallott, s az 1681. évi soproni országgyűlés lényegében helyreállította a status quo antét. Az újabb abszolutisztikus kísérletre Magyarországnak a török uralom alóli felszabadítása adta az alkalmat. Az 1687. évi országgyűlésen a nemesség bizonyos mértékig elébe ment a Habs­burg-törekvéseknek az örökös királyság deklarálásával és a rendeknek az Aranybullában rögzített ellenállási jogának eltörlésével. A bécsi kormányzat azonban nem érte be eny- nyivel, az országban harcoló hadsereget és a kamarát felhasználva lényegében abszolu­tisztikus módon kormányozta az országot, mellőzve saját magyar híveit is. Mindez a ka­tonaság garázdálkodásával és az elviselhetetlen adóterhekkel párosulva - amelyek nemest, polgárt, jobbágyot egyaránt sújtottak - megteremtette a társadalmi összefogáson alapuló Rákóczi-szabadságharc feltételeit. A küzdelem a katonai vereség dacára nem volt (teljesen) eredménytelen: 1780-ig ható érvénnyel helyreállította a rendi dualizmus fel­borulni látszó rendszerét. A rendiség és az abszolutizmus, a függetlenség és a birodalom megítélésének sokszólamú kórusában némi egyetértés mutatkozik a múlt és a jelen tör­ténetírásában. Egyrészt abban, hogy Lipót uralma abszolutizmus volt, vagy legalábbis erre törekedett, s minél kevésbé voltak adva az objektív feltételek, annál brutálisabb volt esz­közei megválasztásában, másrészt abban, hogy kudarca a magyarságnak nemest és job­bágyot, minden katonáskodó elemet átfogó fegyveres ellenállásának tulajdonítható. A küz­delem kimenetele a rendiség és az abszolutizmus közötti kompromisszum lett. E ponton azonban véget is ér az álláspontok közössége. Nincs egyetértés abban, hogy a Károlyi Sándor által kialkudott béke valóban kimerítette-e a szabadságharcban és a nem­zetközi helyzetben rejlő lehetőségeket. Dénes Iván Zoltán válasza nemleges, s ezt nem a történelmi helyzet adottságaiból, hanem a jövő szükségleteiből vezeti le. Szekfű „ha­mis realizmusáéval vitázva nem azt állítja, hogy volt jobb megoldás a függetlenség és a progresszió feltételeinek megteremtésére, hanem azt, hogy kellett ilyennek lennie. R. Várkonyi Ágnes a szatmári béke kritikáját a kor társadalmának mélyreható elem­zésével kapcsolja össze. Értékelése szerint a megállapodás nyertese a földbirtokos ne­messég, amelynek elkobzással fenyegetett birtokai mellett kiváltságait is sikerült meg­mentenie. Az alkuban viszont feláldozta a szécsényi konföderációban kicsírázó modem, központosításon és a rendek, a hadsereg, valamint a jobbágyság érdekegyeztetésén ala­puló önálló magyar államiságot és vele az optimális fejlődési pályát, s a Habsburgokkal egyetértésben másfél évszázadra konzerválta a már akkor is idejétmúlt rendiséget. Egy jobb alternatíva realitását a spanyol örökösödési háború következtében előállott nem­zetközi helyzettel kívánja igazolni. Rákóczival azonosulva úgy ítéli meg: a harc folyta­tása esetén az elhúzódó béketárgyalásokon esély lett volna arra, hogy Magyarország a nemzetközi politika önálló alanyaként lépjen színre, s a Habsburgokkal megkötendő, a szatmárinál kedvezőbb kompromisszumhoz elnyerje a békét aláíró nagyhatalmak ga­lt)

Next

/
Oldalképek
Tartalom