Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A megyei betáblázások és a középbirtokos nemesség
A megyei betáblázások és a középbirtokos nemesség Közismert történelmi tény a nemesi birtok rohamos eladósodása a 19. század első felében. Történeti irodalmunk ezt a feudális tulajdonviszonyok válságaként, a polgári átalakulás egyik legfontosabb ösztönzőjeként értékeli. A birtokviszonyok, a felvett hitelek behatóbb vizsgálata azonban a sommás ítéletet jelentősen árnyalja. A birtokaprózódás, az örökölt, nemzedékeken át maguk előtt görgetett adósságterhek alapján a nemesi birtok válsága legalább részben immanens jellegűnek tűnik, azaz „rendszersemleges” okai is vannak. Alátámasztja ezt az a körülmény is, hogy a tőkés viszonyok kialakulása nem fékezte, ellenkezőleg, tovább gyorsította a középbirtokos réteg hanyatlását. A földbirtokos családoknak az a törekvése, hogy a birtokosztályok során az adott üzemi kereteket megőrizze, illetve a termelés infrastruktúráját a változó birtokviszonyok között újra megteremtse, rengeteg tőkét nyelt el, amelyet egyébként a gazdaság fejlesztésére fordíthattak volna. Ezen a ponton a nemesi birtok válsága egy szélesebb gazdasági közeg részévé válik. A csillapíthatatlannak tetsző tőkeéhség, a termelésnek a tulajdonosok számánál lassúbb növekedése már jóval túlmutat a feudális földbirtok problémáján. Az árutermelő agrárszektor belső egyensúlya csak a gazdaság többi ágazatának dinamikus fejlődése esetén tartható fenn. Tőkét, piacot biztosít, felszívja a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőt. A mezőgazdaság sorsa tehát nem annyira a benne érdekelt feleknek - nemesek, jobbágyok és maga az állam - a kérdéshez való viszonyulásán, hanem a jóval dinamikusabb kereskedelmi, ipari szférán múlott. A kialakuló hitelrendszernek éppen az volt a rendeltetése, hogy a gazdaság ezen szektorai között a tőkét áramoltassa, s ezzel újraelosztó funkciót töltsön be. Az a körülmény, hogy a 19. század folyamán a magyar mezőgazdaság abszolút és relatív értelemben is jelentős fejlődésen ment át, vagyis a tulajdon válsága nem vált a termelés válságává, igazolja, hogy a tőke ezt a funkciót többé-kevésbé teljesítette is. A jórészt az agrártermékek kereskedelméből képződő vagyonnak egy része a mezőgazdaságba áramlott vissza, ám ez az addigi tulajdonosi réteg kényszerű feláldozásával járt, annak századunkra is kiható társadalmi és ideológiai következményeivel. A 19. század elején azonban tőkeképződés és ezzel együtt a hitelrendszer kiépülése még kezdeti stádiumban volt. Bár a rendi országgyűlések már a 18. században több ízben foglalkoztak a hitelügy szabályozásával - például a betáblázások, könyvkivonati eljárás bevezetése hiányoztak egyrészt azok a jogi garanciák, amelyek a hitelezőt védték volna, másrészt azok a szervezeti keretek, amelyek a megtakarítások gyűjtő csatornáiként mü69
