Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Tolna - Egy mezőváros polgárosodásának esélyei a 19. század első felében
nosak voltak, s nem volt különbség az alkalmazott technikában sem, a megművelésre váró földterület és a rendelkezésre álló munkaerő aránya végletes eltéréseket mutatott. Ennek következtében a nyomásos gazdálkodáson alapuló gabonatermelés alkotta ugyan mindkét üzemmód bázisát, ám a háromnyomásos gazdálkodást fokozatosan meghaladó fejlődés a paraszti és az allodiális birtokon eltérő irányba vezetett. A föld szűkössége és a munkaerő bősége a paraszti gazdaságokban a munkaigényesebb növényi kultúrák (dohány, szőlő, kapásnövények) felé terelte a figyelmet, míg az uradalom majorságaiban a földbőség, a munkaerő és a tőke hiánya külterjesebb irányt adott a termelésnek, amelyet a századelő gabona - és az azt követő gyapjúkonjunktúra szerencsésen támasztott alá.9 A határhasználat közössége, a nyomáskényszer, a hagyományokhoz való ragaszkodás nem tette ugyan lehetővé a háromnyomásos gazdálkodással való teljes szakítást, de az ugar kényszerű felhasználása dohány és burgonya termelésére következményeiben fenekestül felforgatta a mezőgazdaság évszázados rendjét.10 Az ugar művelésbe fogása sokkal többet jelentett, mint pusztán a szántóterület egyharmad résszel történő megnövelését. Hatszáz holddal csökkent a legelőterület nagysága, pótlására tehát takarmányról kellett gondoskodni. Másrészt a folyamatos művelésbe fogott földet a talajerő pótlására gyakrabban kellett trágyázni. E kettős feladatot oldotta meg a szántóföldi takarmánytermelés és az istállózó állattartás. Mivel az ugarba dohányt ültettek, a tavasziba került az állatok takarmánya, a hagyományos gabonatermelés az őszi nyomásba szorult vissza, azaz tisztán agrotechnikai szempontból elérhető közelségbe került a kor fejlett uradalmaiban alkalmazott vetésforgó.11 Jóllehet a 19. század közepén a 410 család által űzött dohánytermelés 32 ezer pengő ft, háztartásonként átlag 70-80 ft jövedelmet hozott, a tolnai jobbágyok által birtokolt átlagosan 3-5 hold szántó még intenzív művelés mellett sem fedezhette egy család élelmiszer-, az igavonó állatok takarmányszükségletét, valamint a földesúri, állami, megyei és egyházi adót.12 E nehéz feladatnak csak úgy felelhettek meg, ha mezőgazdaságon kívüli egyéb jövedelemmel is rendelkeztek a kézműipar, a hajózás, fuvarozás és kereskedés területén. A két vagy akár több lábon álló háztartások körében a hangsúlyok természetesen eltérőek voltak, s a túlnyomóan agrárbázisú családi gazdaságtól a döntően merkantil jellegüig terjedt. Ebből következően minden foglalkozás-, illetve jövedelem-szerkezeti csoportosítás, amely egyértelmű kategóriákba kívánja osztani Tolna vagy akár más többé-ke- vésbé urbanizált mezőváros lakosságát, nem csupán az adekvát források hiányában vállalkozik lehetetlen feladatra, hanem erőszakot követ el a sokszínű valóságon is. A fentiek értelmében leszögezhető ugyan, hogy Tolna a maga 228 céhes mesterével (1828), illetve 518 kézművesével (1851) a megye legiparosodottabb településeihez tartozott, ahol a 19. század közepén a lakosságának lélekszámához képest kétszer annyi iparos élt, mint például Dunaföldváron vagy Szekszárdon,13 ám e jelentékeny tömeg kétharmad részben telkes jobbágyként, egyharmad részben házas vagy házatlan zsellérként szerepelt az úrbéri tabellákon. A zavart tovább fokozza, hogy várakozásainkkal ellentétben nem a földnélküli zsellér az, aki egész évben szakmájában dolgozott, aki mühelyé’GLÓSZ 1992. 264. 10 CSERNA - KACZIÁN 1986. 230. 11 GLÓSZ 1992. 265. 12 WELLMANN 1979. 147. TML közgy. ir. 62/1843. ■’EPERJESSY 1967. 67-73., GYIMES1 1975. 159., MOL FCSL P 234. 1744., TML PP 1287., TML Ö 555. 166
