Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Egy dunántúli kisváros és polgárai a XIX. század közepén
A kézművesek számának csökkenése nem egyformán érintette valamennyi szakmát. 1851-ben az összes mester több mint negyede (122 fő) csizmadia volt. Ugyancsak magas volt a takácsok, szabók, szűcsök száma is. Az e négy szakmában dolgozók száma 1851-1872 között 182 fővel csökkent. Ugyanakkor a mesterek teljes száma csupán 136 fővel. Más iparágakban tehát 46 fős növekedés mutatható ki. Valamelyest emelkedett a kőművesek, ácsok, asztalosok száma. Ennél is fontosabb, hogy 1851-ben 20, 1872-ben 40 szakma képviselői dolgoztak Szekszárdon. Megjelentek a városban az esztergályos, kalapos, harisnyakötő, órás, rézműves, cukrász, könyvkötő szakma képviselői. Tehát a korábban nagy létszámmal működő, tömegtermelésre berendezkedő iparágakat a gyári termelés hátterébe szorította. A kézművességen belüli arányok kiegyenlítettebbé váltak, számos új iparág jelent meg. Fejlődés elsősorban az építőiparban és a lakosság korszerűbb igényeit kielégítő, szolgáltatásokat nyújtó ágazatokban volt tapasztalható. A céhes keretek között dolgozó iparosok kétségbeesett kísérletet tettek egyre szűkülő piacaik védelmére a kontárokkal és más mezővárosok céheivel szemben. Általában elmondható, hogy a Bach-korszak hatóságai az iparszabadság védelmében a céhek ellen léptek fel, míg a provizórium tisztségviselői e tekintetben is konzervatívabbak voltak, jóllehet az 1859. évi iparszabályozás ennek ellenkezőjére kötelezte volna őket. A céhek bomlási folyamatát azonban már semmi sem tartóztathatta fel. Erre utal az a nagymértékű differenciálódás is, amely a céhes iparosok között bekövetkezett. Míg az ács- és kőművesmesterek vállalkozássá fejlesztették tevékenységüket, a szabók céhmestere a takarékpénztár hivatalszolgájaként kereste kenyerét. A kézműiparon, néhány szeszfőzdén kívül két jelentősebb méretű üzem működött a városban. Mindkettőt inkább a reformkor hazafias lelkesedése, mint üzleti megfontolások hozták létre: a gubóbeváltót és selyemgombolyítót, valamint posztógyárat. Mindkét vállalkozást a nem különösebben üzleti szellemű nemesség alapította társasági alapon. Az egyletnek sikerült ugyan meghonosítani a selyemtenyésztést, de működése veszteséges maradt. A forradalom bukása után a császári kormányzat felszámolta az egyletet, a gépeket pedig eladták. 1865-ben újra feléledt a vállalkozás, s támaszkodva a magánszemélyek által űzött selyemtenyésztésre, tevékenysége gyorsan fellendült. A posztógyár 1849 őszén még dolgozott, 35 rabot foglalkoztatott. 1851-ben feloszlatták a részvény- társaságot, majd 3 év múlva a megyehatóság az épületet rabkórházzá alakította át. Ellentétben a selyemgombolyítóval a posztógyárat nem élesztették fel az 1860-as években. Összegezve: Szekszárd a dunántúli városfejlődésnek abba a típusába sorolható, amelynek alapjául a szőlőtermelés és a borkereskedelem szolgált. A gabonatermesztés konjunktúráját sem termelési, sem forgalmi adottságai miatt nem tudta kihasználni. A közös vámterület, a közlekedés, a hitelélet fejlődése nyitottabbá tette ugyan a város gazdaságát, de ennek hatása két irányú volt. Erősödött az agrárszektor (szőlőtermelés), de megtorpant a kézműipar fejlődése, s elsorvadt a két reformkori manufaktúra is. A város fejlődését korunkban tehát egyértelműen a szőlőtermelésnek valamint megyeszékhely funkciójának köszönhette, de jövője azon múlott, sikerül-e a növekedés új tényezőit szolgálatába állítani. Az e forrásokból fakadó növekedés ugyan tekintélyes volt, 1785-1847 között a város lakossága 6290-ről 9359-re emelkedett, de mindvégig a városi lét minimuma határán mozgott, s a települések népességi ragsorában a 48. helyről a 60. helyre csúszott le. Ez a ten160
