Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
Az egyes országok adottságaitól függően a Habsburgok centralizációs törekvései eltérő ütemben és eredménnyel haladtak előre. Míg az osztrák tartományokban viszonylag simán, látványos összecsapások nélkül zajlott a rendek visszaszorítása, addig Csehországban fegyveres felkelésre került sor 1618 és 1620 között. A nagy tétnek megfelelően a csehek fehérhegyi vereségét követően szigorú megtorlás következett. A protestánsokat elüldözték, a részvevők birtokait elkobozták. Helyükre osztrák és más birodalmi elemek léptek. A győzelem nemcsak az ellenálló rendek vagyoni bázisának és vallási hátterének felszámolására adott alkalmat az uralkodónak, hanem lehetővé tette a cseh királyság közjogi státusának megváltoztatását, a közigazgatás átszervezését is abszolutisztikus törekvéseinek megfelelően. Csehország a Habsburgok családi birtoka, örökös tartománya lett, a rendeket megfosztották a királyválasztás jogától. Az eddig a rendek által irányított közép- és helyi szintű közigazgatást az uralkodó emberei vették át. A katonai győzelemre épülő intézkedések mégsem hoztak átütő sikert. Állandó hadsereg, szakképzett bürokrácia és elégséges anyagi források hiányában a kialakuló kormányzati rendszer nem bizonyult tartósnak. A rendek megtartották az adómegajánlás jogát, visszaszerezték az ellenőrzést az alsó- és középfokú közigazgatás, valamint hatalmukat jobbágyaik felett. A katonai győzelem, a tömeges erőszak nem tudta hatályon kívül helyezni a megkerülhetetlen társadalmi-gazdasági realitásokat, és szélsőséges kilengések után Csehországban helyreállt a rendi dualizmusban testet öltő hatalmi egyensúly, ezúttal azonban már a királyi hatalom erőfölényével. A rendek és az uralkodó küzdelmének mérlege Magyarországon a 17. század első felében még inkább a nemességnek kedvezett. Az 1608. évi országgyűlésen a Habsburgok meghátrálásra kényszerültek, s mintegy fél évszázadra megszilárdult a rendi dualizmus rendszere az országban. A magyar rendek viszonylag kedvező pozíciójában paradox módon fontos szerepe volt a történelmi magyar állam széthullásának, Erdély önállóságának és az oszmán jelenlétnek. Erdély sorozatos intervenciókkal hiúsította meg a Habsburgoknak azokat a próbálkozásait, hogy megszilárdítsák helyzetüket Magyarországon. Ugyanakkor más országokhoz hasonlóan a rendiség nálunk sem rendelkezett hatékony központi kormányzati szervekkel, ráadásul a törökök elleni küzdelemben felértékelődő hadügy, külügy és pénzügy eleve a királyi jogkörök közé tartozott. Az irányítására létrejövő intézmények - kamara, haditanács - így szükségképpen birodalmiak voltak, még akkor is, ha formálisan léteztek párhuzamos magyar szervek. Hazánk a török elleni védelem fejében kénytelen volt lemondani a nemzeti szuverenitás legfontosabb attribútumairól, azaz a rendek és a központi hatalom küzdelmében az oszmán jelenlétnek mindkét fél számára voltak hátrányos és előnyös következményei, amelyek összességükben a kialakuló erőviszonyok - abszolutizmus Bécsben, rendi kormányzat középső és alsó szinten - befagyasztásának irányába hatottak, s ezzel a történetileg defenzívába szoruló rendiségnek kedveztek. A rendek és a birodalom központi kormányzata közötti, belső feszültségektől sem mentes viszonylagos egyensúly fél évszázad múltán, az 1650-es évek második felében borult fel több belső és külső tényező együttes hatására. II. Rákóczi György Erdély összeomlásával végződő lengyelországi kalandja, a rákövetkező oszmán megtorlás, továbbá Várad eleste újra napirendre tűzte a török kiűzésének az erőviszonyok módosulásával és a harmincéves háború lezárulásával esedékessé váló kérdését. A szerveződő európai koalíció kulcshelyzetben levő szereplői, a Habsburgok azonban csak vonakodva vállaltak 15
