Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Kölesd mezőváros az állam, a vármegye és az uradalom erőterében a késő feudális korban
esetek többségében a számbeli fölényben lévő delikvensekkel szemben a hajdúk nem is mertek fellépni. Herr András csősz 1839. szeptember 21-én éjjel inkább félelmében, mint a tilosban ért és elhajtott ökröt védve lőtt rá az állat kiszabadítására érkezőkre. A megsebesített Prener János testvérei és mások vasvillával felfegyverkezve valóságos hajtóvadászatot rendeztek a bujkáló csősz ellen. Az is kétélű fegyver volt, ha az uradalom tisztjei a legféktelenebbeket végül az úriszék elé állították, s tömlőébe vetették, hiszen a munkából kivont jobbágyuk így nem tudta megművelni földjeit, teljesíteni a robotot, vagyis maga is megkárosodott. A tehetetlen uradalmi tisztek a feszült helyzetben maguk is erőszakkal reagáltak, ha tehették, a tettenért jobbágyokat alaposan helybenhagyták. A község lakossága még akkor is a földesúri tervek keresztezésére törekedett, amikor abból egyébként nem származott kára. 1842-ben panaszolta gróf Apponyi Antal, hogy a szárazság miatt elsilányult Lapos-rét öntözésére a Kender-patak vizét akarják oda terelni, s ehhez úrbéres földeket kellene igénybe venni. Bár a földesúr az elvesző földeket kész lett volna pótolni, a lakosok az uradalom iránti ellenséges indulatból ebbe nem akartak beleegyezni. Ugyanakkor a feszült kapcsolat mellett - amelynek kialakulásában egyik fél sem volt vétlen - az érdekközösségen alapuló szolidaritásnak is több esetével találkozunk. Rossz termésű években az uradalom saját gabonájával segítette ki nélkülöző jobbágyait, 1828-ban például kétszáznyolcvan pozsonyi mérőt osztott ki a rászorulók között.13 Nemkülönben ellentmondásos volt a viszony a mezőváros és a vármegye között is. E hivatal testesítette meg számukra az államot, amely különféle terheket rótt ki rájuk, ugyanakkor tőle reméltek védelmet (többnyire hiába) a földesúri hatalommal és a katonaság garázdálkodásával szemben. A Kölesd kedvező közlekedési helyzetéből fakadó nagy katonajárásról már szóltunk. A helyzet 1767-1848 között mit sem változott. Különösen élénk volt a mozgás a háborúk idején. A francia forradalom és a Napóleon elleni küzdelem éveiben a jobbágyok panaszaik szerint hetente három-négy napot is forsponttal (ingyen fuvarral) töltöttek, tekintet nélkül a szezonális mezőgazdasági munkákra. Sőt, a háborúban megsebesült katonák ápolására ispotályt is rendeztek be Kölesden, melynek fenntartásáról szintén a mezővárosnak kellett gondoskodnia. Sok gazda azzal bújt ki a terhes kötelezettség alól, hogy nem tartott lovakat. Bár a katonák szállításáért kaptak a kincstárból térítést, az - a beszállásoláshoz hasonlóan - nem fedezte a valóságos költségeket, s így egy járulékos, s ráadásul aránytalanul kivetett adónemnek tekinthető. További veszteségeket okozott, hogy a rossz utakon, túlterhelt szekerekkel végzett fuvarozás gyorsan tönkretette a jobbágyok silány lovait. Könnyebbséget jelenthetett volna, hogy 1815-1848 között a béke egy hosszú időszaka köszöntött be, ám már 1816-ban megszüntették a zombai stációt, így a kölesdieknek észak felé Simontomyáig, dél felé pedig Bonyhádig, illetve Szekszárdig kellett utasaikat szállítaniuk. Hiába ostromolta kéréseivel a mezőváros a vármegyét, az a forspont tekintetében hajthatatlan maradt. Ugyanakkor valamikor 1828-1846 között közel felére, 3,5 emberről és lóról két emberre és lóra csökkentették a katonatartást. A vármegye nyilván a panaszokat is mérlegelte a terhek újraelosztásakor, hiszen a másik, a katonaság vonulásának útjába eső mezővárosra, Si- montornyára is csak két főt vetettek ki, míg a nem túlzottan jelentős Nagyszékely hat fő eltartását állta. A katonatartás főként a kisházas zsellérek és kézművesek számára volt terhes, hiszen gyakran önmaguk ellátására elegendő gabonával sem rendelkeztek. Tiltako13 TML Apponyi cs. ir. USZ ir. Passim 135
