Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Kölesd mezőváros az állam, a vármegye és az uradalom erőterében a késő feudális korban
vonták tőlük. 1826-ban a földesúr a Sió és Sárvíz szabályozására hivatkozva a rétek osztályozását és rendezését kezdeményezte. Kölesd 34 hold rétet kapott, az elvett terület nagyságát nem ismerjük, de a csere biztosan előnytelen volt számára, mivel még évtizedek múltán is tiltakozott ellene. A változások eredményeként 1836-ra elvesztették a Hosszúszigetet, a Lapos-rétet, a város rétjét, amelynek termése addig a beszállásolt katonaság tartását szolgálta. Ettől kezdve a város pénzért vette a szénát számukra. Ráadásul az uradalom tavasszal és ősszel ráeresztette birkáit a jobbágyok megmaradt rétjeire, míg a magukéról kitiltották az úrbéresek állatait. Az uradalom terjeszkedése kiélezte viszonyát a mezővárossal. Míg 1798-ban még egymás közötti megegyezéssel zárult vitájuk, 1826-ban közel fél évszázados pereskedés vette kezdetét, melyben Kölesd mindvégig defenzívában volt. Ennek oka részben a parasztok tájékozatlansága, jogi ügyekben való járatlansága, az őket hivatalból támogatni köteles községi jegyzőnek és vármegyei tiszti ügyésznek az illojalitás határát súroló lagymatagsága, részben a gróf Apponyi család társadalmi súlya, politikai befolyása, főként azonban az úrbéri összeírásból kimaradt földjei révén jogilag ellehetetlenült helyzete volt. Következésképpen minden olyan földesúri akcióval szemben, amely nem úrbéresnek minősülő földjeit érintette, legfeljebb az eddig fennállt helyzettel érvelhetett, ami azonban nem bizonyult elégségesnek a különböző bírói instanciák előtt. Rétjei elvesztése után Kölesd azonnal, még 1826-ban pert indított az uradalom ellen visszaszerzésük érdekében. Az ügy hat év után a helytartótanács elé került, amely adatkiegészítés céljából visszaküldte a vármegyéhez, ahol egyszerűen ad acta tették a dolgot. Szorongatott helyzetében a mezőváros 1836-ban támadásba ment át. Nem egyszerűen visszakövetelte eddig elvesztett birtokait, hanem egy általános úrbérrendezési perrel szerette volna elejét venni az újabb földfoglalásoknak. A község rosszul mérte fel a helyzetet, egy ilyen peren csak veszíthetett. Az uradalom ezért készséggel állt elébe, 1837- ben elvégezték a határ felmérését, 1841-1842-ben meghozták az úriszéki majd a megyei törvényszéki ítéletet, jogerős döntés azonban 1848-ig sem született, így az alapvető kérdések tisztázása a szabadságharc utáni időkre maradt, s nem sok jóval kecsegtette a mezővárost a várható kimenetelt illetően. Megvonva a XIX. század első fele földesúr és jobbágyai közötti küzdelemnek a mérlegét a jövő szempontjából legfontosabbnak az bizonyult, hogy az unokák nemzedékének nem sikerült jóvátenni az ősök hibáját, s úrbéressé nyilváníttatni a kezükön lévő, ám tisztázatlan jogállású birtokrészeket. Ugyanakkor a kortársak ennél fájóbbnak ítélték azokat a veszteségeket, amelyeket a terjeszkedő uradalommal szemben elszenvedtek, holott a számszerű adatok korántsem mutatják olyan drámainak a mezőváros gazdálkodóinak helyzetét. Az úrbéresek szántója például az uradalmi földfoglalások dacára 1798-1848 között tovább növekedett, 1991 holdról 1843-ra 2263 holdra. Nem mondható el ugyanez a rétekről. 1798-ban az urbáriumban befektetett 425 kaszáson felül további 288 kaszást, ösz- szesen tehát 713 kaszást használtak. Az 1840-es évekre az úrbéres rétek nagysága 590 kaszásra csökkent. Egy kaszás rétet egy holdnak véve a kettő egyenlege még így is 149 hold gyarapodást mutat, azaz az uradalom térfoglalása alapvetően nem a jobbágyok rovására történt. A számokból egy következtetés adódik: a XIX. század első felében még mindig voltak feltörésre váró parlag földek Kölesd határában, amelynek terhére, egymással versengve földesúr és mezőváros egyaránt bővíthette gazdaságát. E két forrásra - a parlagföldekre és a parasztoktól elvett rétekre - támaszkodva az uradalom művelés alatt álló 131
