Gaál Zsuzsanna: Szekszárd retro. Azok a ’60-as, ’70-es évek… (A Wosinsky Mór Múzeum kiállításai I. Szekszárd, 2013)
Két szoba, összkomfort
Hét szoba, összhomfort A gazdaság területén végbement változások legszembetűnőbb következménye a népességszám jelentős növekedése volt: a város lakossága három évtized alatt több mint duplájára emelkedett. Az 1950-es években csak kevés lakóingatlan épült, jellemzően nem társasházi formában, hanem államilag támogatott magánházként, ebből alakultak ki ké sőbb a családi házas övezetek jellegzetes sátortetős épületeikkel többek között a déli kertvárosban, illetve az Előhegyen. Stílusjegyei alapján a legkorábbi, háború után készült bérház az egykori Felszabadulás tér keleti oldalán álló épület, amely még egyértelműen magán viseli a szocialista realizmus jellegzetességeit: téglafalas teherhordó szerkezet, magas tető, viszonylag kis ablakok, nyílászárók körüli keret, a homlokzaton klasszicizáló motívumok, valamint az ún. keretes beépítési mód a jellemző rá. Az 1960-as évtized mind a lakások mennyiségében, mind az építkezések jellegében alapvető változást hozott. A városba települők lakáshelyzetének megoldására nagyszabású lakásépítési program kezdődött Szekszárdon is, részeként az országosan elindított 15 éves lakásfejlesztési programnak. Előbb a tanácsi, majd 1965-től az állami építőipari vállalat épített nagyszámban lakásokat. Ennek eredményeként épült fel a Wosinsky, a Kölcsey, a Tartsay, a Toldi, Ybl Miklós utcai, Herman Ottó, a Gróf Pál, Alisca, a Mérey és a Tambov lakótelep, részben addig még üres telkeken, részben falusias jellegű utcasorok lebontását követően. Az 1960-as évek első felében épült bérházak még kivétel nélkül téglaépületek, de megjelenésükben jelentősen eltérnek az 1950-es évek szocreál stílusától. A modern építészet elveihez alkalmazkodva megszűnt a keretes beépítési mód, helyette egymással párhuzamos sávházak és pontházak váltak jellemzővé, nagyobb szabad területet hagyva az ott élőknek. Az épületek típustervek alapján készültek, Szekszárdon ÉÜ ezek közül két forma terjedt el: egyrészt a kockaházak (pl. Holub utca, Toldi utca), másrészt a négyszintes, általában két-három lépcsőházas É-D-i, vagy K-Ny-i tájolású sávházak (pl. Wosinsky, Tartsay Itp., Ybl utca). Az 1950-es évekhez képest eltérés az is, hogy ezek a házak kivétel nélkül lapostetővel készültek. Az 1960-as évek lakótelepi lakásai még nem összkomfortosak, a fűtésüket cserépkályhával biztosították, értelemszerűen melegvíz-szolgáltatás sem létezett, a fürdővizet fatüzeléses fürdőszobakályhából nyerték. Az I 960-as évek második felében nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos építési technológiákkal a megnövekedett lakásigényeket nem lehet kielégíteni. A kitűzött célt, hogy minél olcsóbban, minél több lakás épüljön, a paneltechnológia nagymértékű elterjesztésével tudták csak elérni. Az első házgyár Magyarországon 1965-ben kezdett el üzemelni, jórészt a Szovjetunióból megvásárolt technológiát alkalmazva, s noha később hazai fejlesztések is történtek, az 1970-es években legelterjedtebb építési móddá ez az ún. nagypaneles technológia vált. Szekszárdon az első panelépületek a hatvanas évek végén, az 1970-es évek elején készültek a Wosinsky lakótelepen, a Zrínyi utcában, majd később a Gróf Pál és Tambov lakótelepen, ahol jellemzően a korszak legelterjedtebb háztípusai, a tízemeletes sávházak jelentek meg. A házgyárak mellett az országban több helyen panelüzemek is létesültek, egy közülük Szekszárdon, 1971 -tői a TÁÉV helyi üzemeként, amit az alkalmazott technológia alapján poligén mini házgyárként emlegettek. A panelépületek több szempontból új minőséget képviseltek az előző évtizedek lakóházaihoz képest. Pozitív változást jelentett, hogy ezek a lakások már összkomfortosak voltak, továbbá az is, hogy - főleg az évtized végétől - jelentősen növekedett a nagyobb, két-háromszobás lakások aránya. Újdon-