Gaál Attila (szerk.): Wosinsky Mór „...a jeles pap, a kitűnő férfiú, a nagy tudós...” 1854-1907 (Szekszárd, 2005)

Gaál Attila: Wosinsky Mór, Tolna Vármegye Museumának megálmodója és létrehozója

•^3 hátrahagyva hazafutott „mondván: nagy úrral nem jó tálból cseresnyét enni!" Az iskolaszéki üléseken is előfordultak apróbb afférok az iskolaszék tagjai és Wosinsky között, aki nem nagyon szerette, ha javaslatainak ellentmondtak. De hangoskodó mindig akadt. Ilyenkor, hogy helyrebillentse tekintélyét az illetőt kihívta az épület tornácára ahol a hosszú pipaszárral tetőtől talpig keményen meghányta. A terembe visszatérve „javaslata egyhangúlag meg lőn szavazva. Egyébként kedves, barátságos, embertársait szerető egyén volt" fejeződik be a visszaemlékezés. A másik visszaemlékezés már kevésbé kedvderítő, s kicsit tükrözi Wosinsky utolsó éveinek hangulatát. Szerzője Dr. Treer Józsefné sz. Wosinsky Katalin, Wosinsky Mór húga: „Tisztelt Tanár úr! Szíves felszólítására néhány példát bátorkodom adni bátyámra vonatkozólag, melyek még jobban feltüntetik lelki nagyságát és fenségét. A. virágokat kimondhatatlanul szerette. Boldog volt, ha Íróasztalán néhány szál virág volt. Különösen szerette a gyöngy virágot és az^ ibolyát. Folyosóján végig zöldfoly andár volt. Ha futója kiszáradt maga ültette és boldogan szemlélte, ha 1 méter hosszura vagy még hosszabbra megnőtt. Rendesen virágai között sétált és imádkozott. Az^ állatokat védte. A madarakat saját kezűleg etette búzával. Délben ha ebédjétől fölkelt kezében egy darab kenyérre ment fel dolgozó szpbájába, ha kérdeztük hová viszj mosolyogva felelte „a madaraimnak; melyek ablakain seregestül vártákjelszava volt: „Mindenki iránt előzékenynek lenni!" Még ellenségeivel is jót tett. Soha sem engedte, hogy jelenlétében valakiről valami rosszat mondjanak. Mindig azt mondta, hogy senkire rosszat ne mondjunk, hajót nem tudunk mondani. — Egy alkalommal igazságtalanul bántak vele és mikor e tárgyról beszéltem, az^ én és saját vigasztalására e szavakat mondta: „Egyik e világon kapja fáradságának jutalmát, mások a túlvilágon. így én is." Bár milyen nagy bánata volt, azt soha senki előtt nem mondta. Inkább magába fojtotta sem hogy mutatta volna vagy épen panaszkodott volna, arra nem volt eset soha! Maga volt a megtestesült megelégedettség és szerénység. Szorgos lelke sohasem nyugodott. Míg mások fáradt tagjaikat pihentették addig ő irodalmi munkáját éjjel végezte, sőt gyakran a hajnali harangszó Íróasztalánál találta. Ezer és ezer példa mutatja mily ritka nagy lélek volt ő, de nagyságát csak sajnos halála után tudták meg. De reméljük, hogy emléke nem csak a mi, hanem utódaink szívében is élni fog századon keresztül, mert nem lehet, hog' egy ilyen ember nagysága és nemessége a feledés ködébe boruljon. ' A hivatkozott visszaemlélkezést 1978-79-ben két apró cédulára jegyezve találtam a megyei múzeum - talán leltározatlan — múzeumtörténeti iratai között. Szerzője emlékezetem szerint egy falusi tanítómester, vagy kántor volt. Az iratot jelen előadásomra készülve nem sikerült ismét fellelnem. Aláírás: „Tisztelettel 0%l\ Treer ]á%seftlé s^iil. \V''os///sky Kata/in. Ke/t: S%eks%árd, 1907 ér. Jtmi.6." — WMM Történeti Gyűjtemény Adattára. Ltsz.: 67.143.26.