Gaál Attila (szerk.): Wosinsky Mór „...a jeles pap, a kitűnő férfiú, a nagy tudós...” 1854-1907 (Szekszárd, 2005)
Balázs Kovács Sándor: Wosinsky Mór néprajzi gyűjtő és feldolgozó tevékenysége
«^ 169 &> Az első évben végzett gyűjtés eredménye negyven henger, azaz megközelítően nyolcvan népdal volt. Ezeket még éveken át nyilvántartották a múzeum néprajzi gyűjteményében, a későbbiekben azonban nyomuk veszett. Hogy miért szakadt félbe ez az ígéretes munka, nem tudjuk. Csupán sejthető, hogy Wosinsky új, nagy felelősséggel végzett megbízatása — a miniszter 1901-ben a magyarországi múzeumok régészeti gyűjteményeinek felügyelőjévé nevezte ki, — és az ezzel járó szüntelen utazás volt az ami haláláig minden szabad idejét lekötötte. Ezen túl valószínűleg anyagi természetű gondok is hátráltatták a munkát, másként nehezen képzelhető el, hogy Kovách Aladár ne folytatta volna a megkezdett gyűjtést. A megindult munka tehát félbeszakadt még mielőtt igazán eredményessé válhatott volna, s megmaradt csupán a kultúrtörténeti érdekesség szintjén. Annyit mégis bizonyít azonban, hogy Vikár Béla nagyszerű felfedezése már Bartók Béla és Kodály Zoltán fellépése előtt is követőkre talált Magyarországon. Azt, hogy ez nem véletlenszerű kísérlet volt, hanem tudatos, tudományosan megalapozott cselekvés, jól igazolja Wosinsky néhány gondolata, melyeket a fonográfos gyűjtés fontosságáról mondott: „Abszolút hiteles documentum. ..csak a phonograph lehet, benne van ebben a szöveg, a kiejtés, a hanghordozás, a rhitmus, a melódia, sióval minden éspedig kétségbevonhatatlan, hiteles alakban. Ha még oly giks^eresek is a felvételek, de nagybecsű adatok, mert a múzeum szolgálatában nem a mesterkélt szépséget, hanem a hitelességet kell keresnünk, ' ' Ezek a kezdeményezések annyit mindenképpen igazolnak, hogy a szekszárdi múzeumszervezés semmiképpen sem volt a kor színvonala alatti, afféle elszigetelt „amatőrködés". S talán azt is meggyőzően bizonyítják, hogy a tiszteletre méltó színvonal elsősorban Wosinsky tájékozottságának és személyes kapcsolatainak eredménye volt. Önkritikus józanságának következménye viszont, hogy újra és újra a néprajz vezető szaktekintélyeit a gyűjtésben való személyes részvételre, szakirányításra igyekezett megnyerni. Jankó János meghívása ugyanis (akivel nyilván a múzeumok és könyvtárak főfelügyelőségének tagjaként került közvetlenebb személyes kapcsolatba: mindkettőjüket 1900-ban bízták meg a felügyelői teendőkkel) nem az első ilyen kezdeményezése volt. A Néprajzi Társaság elnöke, Herrmann Antal részt vett a múzeum 1899-es megnyitásán, s az újság lelkesen számolt be róla, hogy „nyáron lerándul Sárközbe alaposan tanulmányozni fogja a sárkö\i «GAAL 1979.63. Szerelmi ajándéknak faragott mángorló (1903) részletfotói.
